Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 4. szám - KÖNYVEKRŐL - Solem, Erik: Az Északi Tanács és a skandináv integráció
verzet közös ellenőrzése.) A költségek azonban nehézséget jelentettek; Norvégiának jelentős összegekre volt szüksége az újjáépítéshez, az Egyesült Államok pedig csak NATO- partnereinek szállított olcsón fegyvereket. Túl friss volt a svédek világháború idején követett politikája miatt támadt keserűség és bizalmatlanság a norvégokban, így külső, egyéb biztosítékokat kerestek. Dánia ebben az időben inkább passzív szerepet játszott, egyensúlyozva a svéd és a norvég álláspont között. Végül Dánia is követte a norvég példát, belépett a NATO-ba. Úgy tűnik, hogy a katona- politika különbségei komoly, sok esetben áthidalhatatlan politikai elkülönültséget vonnak maguk után. Az északi integrációs törekvéseket egyéb irányú, gazdasági különbségek is fékezték. Norvégia pl. az újjáépítéssel volt elfoglalva, ezért nyitottabb gazdaságra volt szüksége, ipara kevéssé volt versenyképes a leendő partnerekhez (Dánia, Svédország) viszonyítva. A mezőgazdaságban pedig a svédek és a norvégok joggal tartottak a dán konkurenciától. Az északi államok között különbségek vannak politikai irányultságban, lélekszámban, nyelvben, történelmi hagyományokban is, az unió, a szorosabb kooperáció tehát nem alakulhat ki automatikusan még a három skandináv ország között sem. A hivatalos együttműködés legfontosabb formája a kormányközi kooperáció és a parlamentek közötti együttműködés. A kormányközi kooperációnak több formája van: az első a miniszteri szintű közvetlen kapcsolat, amely magában foglalja az 1971-ben alakult Északi Minisztertanácsot is. Tagjai: Dánia, Finnország, Izland, Norvégia, Svédország. A szervezet egyaránt foglalkozik az észak-európai országok kormányai közötti együttműködéssel, valamint az egyes kormányok és az Északi Tanács kapcsolatával, nem nemzetek fölötti, azaz nem hozhat kötelező erejű határozatokat. Elnökségét évenként más ország képviselője látja el. A miniszterek már a Minisztertanács megalakulása előtt is tartottak rendszeres jellegű, illetve egyes szociális kérdések megvitatását célzó találkozókat. A külügyminiszterek évenként legalább kétszer találkoznak. A közlekedésügyi, kereskedelmi miniszterek között szintén szoros az együttűmködés. A skandináv együttműködést nem lehet kizárólag az Északi Tanáccsal azonosítani; az együttműködés struktúrája jóval bonyolultabb; az északi együttműködésnek jelenleg több mint nyolcvan állandó kormányzati szerve van. Az együttműködés állandó szervein kívül, melyek rendszeresen jelentést tesznek működésükről az Északi Tanácsnak, rendszeresen találkoznak a közszolgáltatások vezetői is (posta, vasút, egészségügy, vámügy stb.). Mivel a szisztematikus kooperáció mind több területre terjed ki, szükségesnek bizonyult speciális bizottságok felállítása (pl. Északi Munkaerőpiac Bizottsága, Közlekedéskutató Bizottság, Nukleáris Energiaügyi Bizottság). A kooperáció speciális kérdésein legalább 100 „ad hoc” bizottság dolgozik. A külföldön működő hivatalok, követségek szintén sok kapcsolatot szerveznek. Egyes speciális területeken hagyományos kapcsolatok alakultak ki (jog, tengerjog, szociálpolitikai együttműködés). Az Északi Kulturális Bizottság a kultúra területén működik; különböző testületek és bizottságok tevékenykednek a nevelésügyben is. A parlamentek közötti együttműködés szerve (mely azonban segíti a kormányközi kooperációt is) az Északi Tanács (Dánia, Svédország és Norvégia törvényhozása 1952 júniusában hagyta jóvá a megalakulását). Konzultatív testület, mely az öt északi állam parlamenti képviselőiből és kormányaik tagjaiból áll. Habár illetékessége elvben nem korlátozott, elsősorban olyan, két vagy több országot érintő kérdésekkel foglalkozik, amelyekkel kapcsolatban közös akció látszik szükségesnek. Alapítóinak elgondolása szerint, a Tanács elsősorban észak-közi vitafórum, és eszmecserék útján igyekszik valamely közös akció lehetőségét megvizsgálni. A kérdéseket az egyes kormányok illetve, gyakrabban a parlamenti tagok vetik fel. Olyan problémák is napirendre kerülnek, melyeket a kormányok nem tartanak időszerűnek, felvetésük azonban siettetheti a kormányok döntéshozatalát; ez a Tanács hatásának indirekt formája. A kormányoknak jelezniük kell, milyen intézkedést hoztak a Tanács egy-egy javaslatával kapcsolatban; így egyrészt a Tanács figyelemmel tudja kísérni a javaslatok sorsát, másrészt, ha tör146
