Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?

a jogsértő, s felel-e cselekményéért. A bírói eljárás szintén jogkövetkezménynek tekinthető, s természetesen a további bírói döntések is a jog szférájában születnek. Az univerzális nemzetközi jogrendszerben azonban sohasem volt és ma sincs kötelező bíráskodás. Mi történik tehát? Az, hogy az érintett államok kénytelenek jogon kívül hozzálátni a köztük keletkezett konfliktus megoldásához. Ennek legegyszerűbb módja a diplomáciai tárgyalás, feltéve, hogy a jogsértő állam egyáltalán hajlandó tárgyalásokba bocsátkozni a sértettel. Lehetséges, hogy az ilyen tárgyalások „eredménnyel végződnek”, azaz kompromisszum születik. A kompromisszum természete azonban kizárja azt, hogy a jogaiban sértett elérje jogos követeléseinek maximumát: így tartalma nagyrészt független lesz attól, hogy milyen az objektív jogi helyzet. A kompromisszum számos más tényezőtől függően alakul ki, s e tényezők között az erőviszonyok állapotától a felek szubjektív megegyezési készségéig sok minden szerepet játszik. Annyi köze lesz a nemzetközi joghoz, hogy a vitában álló felek a tárgyalásokon mégis csak a nemzetközi jogi normákat kísérlik meg — persze a maguk módján — értelmezni. Ha a tárgyalások nem vezetnek eredményre és a sértett fél követelései nem teljesülnek, akkor az utóbbi maga határozza meg a jogsértés következményét: alkalmaz-e szankciót a jogsértővel szemben, vagy nem. Ennek megint csak szerény köze lesz a nemzetközi joghoz, hiszen ilyenkor a sértett fél lényegében saját ügyének bírája. Senki nem garantálhatja, hogy az esetleges szankció alkalmazására valóban joga lett volna.

Ami a hágai Nemzetközi Bíróságot illeti, az elé csak akkor kerülhet vitás ügy, ha ebben a felek kifejezetten megegyeznek. Tulajdonképpen ez is a kompromisszum egy fajtája. Mivel azonban a sértett fél ez úton éppúgy elérheti követeléseinek maximumát, mint ahogyan el is vesztheti a pert (ez gyakran a Bíróság összetételén múlik), az ilyen megegyezés rendkívül ritkán jön létre és akkor is csak jelentéktelen ügyekben. A Bíróság ítéletei egyébként kötelezőek; előírhatják a jogszerű állapot helyreállítása érdekében teendő intézkedéseket, szankciót azonban nem rendelhetnek el.u

Mindezek alapján megállapítható, hogy a nemzetközi jog rendszerében a szankció csak tényszerű következménye lehet a jogsértésnek, de nem jogkövetkezménye. Mégpedig annak ellenére, hogy a sértett fél esetleg helyesen ítélte meg a jogsértés tényét, a jogsértő felelősségét és a szankciót is arányosan alkalmazta.

Kelsen szintén a fentieket tartja a nemzetközi jogi szankciórendszer fő bizonytalansági tényezőjének. Egyik írásában kifejti, hogy a belső jogrend a büntetést sohasem a lopáshoz mint önmagában vett tényhez kapcsolja; csak a laikus értelmezheti így a büntetés jogi természetét. Csupán szubjektív véleményt hangoztatunk akkor — állapítja meg —, amikor azt mondjuk, X. lopott. A jog birodalmában az objektív vélemény a döntő, az, amit az e célra létrehozott állami szerv mondott ki. Jogászi szempontból minden más — a jogrend által meghatározott tény létezésére vonatkozó — vélemény érdektelen. A büntetést a jogrend kizárólag az illetékes hatóság által előírt eljárás során megállapított tényálláshoz kapcsolja. Kelsen szerint éppen ezért a belső jog fejlődésében aligha volt jelentősebb lépés, mint a bíróságok létrehozása, azaz a felektől elkülönült szerv megteremtése, amely elvileg képes a tények pártatlan értékelésére. Ez váltotta fel a belső jogban az önsegély, az önbíráskodás intézményét. A decentralizált jogrend59