Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
ben azonban fennmarad a bizonytalanság: ha valamely állam szankciót alkalmazott a másikkal szemben, „bizonytalan lesz, vajon a jogrend szerint szankciót vagy jogsértést valósít-e meg, vajon alkalmazta vagy éppen megsértette a jogrendet.”12 Az elmondottak alapján tehát kétségbe kellene vonnunk a nemzetközi kapcsolatokban alkalmazott szankció jogi jellegét. Kelsen azonban maga nem jut erre a következtetésre. Azt írja, hogy a decentralizált jogrendben az általános norma a konkrét esetben mindössze egyedi norma közbeiktatása nélkül nyer alkalmazást. (Az egyedi norma az ő terminológiájában nem más, mint a szankció elrendelése a bíróság által.) A belső jogban ezek szerint megvan az egyedi norma, míg a nemzetközi jogból hiányzik, az utóbbi szankciórendszere azonban ettől még jogi szankciórendszer lehet.13 Nézetem szerint azonban Kelsen jovialitását a decentralizált jogrend iránt semmi sem indokolja. Fenti megállapítása csak a primitíven fejlett, önsegély alapján álló normarendszerre vonatkozhat. Ez utóbbi azonban egy idő múlva a felektől elkülönült bíróságok megjelenésével kikerült ebből az állapotból, míg a nemzetközi jog előtt nincsenek ilyen perspektívák. Ebben a kérdésben egyébként Her% is vitába száll Kelsennel.14 Kifejti, hogy a rep- resszália valójában nem a nemzetközi jog intézménye. Ha az államok valamely számukra hátrányos magatartásra ugyancsak hátrányos magatartással reagálnak, akkor a lényeg nem abban van, sértett-e az egyik állam jogot, hanem hogy a kérdéses cselekmény egyáltalán hátrányos volt. A válaszlépések végrehajtása során szerinte az államok részéről gyakran hiányzik annak tudata, hogy ők most jogi szankciót alkalmaznak. Magatartásuk csak egy általánosabb értelemben felfogott ellenlépésként értékelhető, amelynek során hivatkoznak ugyan a jogra, de nem tudni, ezt jóhiszeműen vagy rosszhiszeműen teszik-e. Herz megállapítja, hogy a nemzetközi életben jelenleg vitatott legtöbb kérdés tekintetében elvileg létezik valamilyen nemzetközi jogi szabályozás. Ahhoz azonban, hogy az érintettek valóban a nemzetközi jogszabályok alapján rendezzék egy-egy konkrét vitájukat, az is szükséges, hogy erre nézve megállapodjanak. Szükség van tehát egy külön compromis diplomatique-ta, amelyben mintegy újra hitet tesznek amellett, hogy a már korábban létrehozott szabályokat valóban alkalmazni fogják és ennek alapján igyekeznek majd a köztük levő vitát megoldani. így azután a jogalkotás és a jogalkalmazás közé voltaképpen még egy lépcső kerül. Herz szerint a jelenlegi nemzetközi jog csak két dologra kötelezi a feleket: magának a szóban forgó nemzetközi jogszabálynak a végrehajtására, valamint a végrehajtással kapcsolatos minden vita békés megoldására. A jelenlegi általános nemzetközi jogrend semmilyen további útmutatást nem tartalmaz arra nézve, hogy konkrétan melyek legyenek a vita megoldásának eszközei. Nem kötelesek a vitát a felek az ENSZ valamely szerve vagy bármilyen bíróság elé terjeszteni, s arra sem kötelesek, hogy közvetlen diplomáciai tárgyalásokat folytassanak vagy közvetítőt vegyenek igénybe. Ha tehát az egyik állam nem hajlandó a másikkal tárgyalóasztalhoz ülni, vagy a közvetítés ellen általában és a közvetítő ellen különösen tiltakozik, nincs mit tenni, a vita megoldatlan marad. Herz még arra nézve sem lát semmilyen általános kötelezettséget, hogy a nemzetközi jogot egyáltalán vitaalapként fogadják el a felek, sőt hogy jogvitát folytassanak. Tekintetbe véve mindezt, ha a sértett (vagy magát annak nevező) állam represszá60
