Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Valki László: Van-e szankciója a nemzetközi jognak?
vagyis az egyes államok egyénileg vagy több állam együttes fellépéssel szerez érvényt a nemzetközi jogszabályoknak. Az önsegély tehát az az eszköz, amely a nemzetközi jogszabályok érvényesítése érdekében alkalmazható. Két formában jelenhet meg: retorzióként és represszáliaként. Mindkettő olyan intézkedés a sértett állam részéről, amely a jogsértőnek valamilyen módon hátrányt okoz. Míg azonban a retorzió önmagában véve nem minősülne jogsértésnek (pl. a diplomáciai kapcsolatok megszakítása), addig a rep- resszália önmagában véve — vagyis ha éppen nem szankcióként alkalmaznák — jogsértést jelentene (pl. egy szerződés egyoldalú felbontása). A represszália alkalmazásának feltétele az arányosság: a szankció nem okozhat súlyosabb hátrányt, mint az eredeti jogsértés. A represszália keretében továbbá nem lehet fegyveres erőszakot alkalmazni, csak akkor, ha a jogsértés maga is erőszakos cselekményben állott. E szankciókat általában csak a sértett állam alkalmazhatja; kollektív fellépésre szintén csak fegyveres erőszak elhárítása céljából kerülhet sor. Mind a retorzió, mind a represszália alkalmazására a nemzetközi szokásjog nyújt lehetőséget. Soha semmilyen írott jogszabály nem rendelkezett arról, hogy milyen jogsértésre milyen jellegű (tehát retorzióban vagy represszáliában megnyilvánuló) választ adhat a sértett állam, hogy a jogsértésre azonos nemű jogsértéssel kell-e reagálnia, hogy a válaszcselekmény pontosan mire terjedhet ki, hogy mit kell érteni közelebbről az arányosságon stb. A nemzetközi jog szankciórendszere tehát ebben sem hasonlítható a belső jogéhoz, hiszen az utóbbit többnyire igen precíz előírások szabályozzák. Aminthogy a belső jog pontosan előírja azt is, milyen eljárás során kerülhet sor a szankció alkalmazására, s melyek a vitában álló felek jogai saját érdekeik érvényesítése terén. Az írott nemzetközi jog e kérdésekről is hallgat. Ennek következtében a nemzetközi jog szankciórendszere rendkívül bizonytalan alapokon nyugszik, bár nem kizárólag emiatt. A bizonytalanság másik fő forrása, hogy magának a jogsértésnek a megtörténte, illetőleg megítélése sem tisztázható jogilag megfelelő módon. Akkor ugyanis, ha egy állam a vele jogviszonyban levő másik állammal szemben jogot sértett, két eset lehetséges. A jogsértő vagy elismeri a jogsértés tényét és vállalja annak a következményeit (tehát hajlandó kártérítést fizetni, elégtételt adni stb.), vagy nem ismeri el, azt állítva, hogy valójában nem történt jogsértés, vagy ha igen, nem felelős érte. Az első eset nyilvánvalóan nem okoz problémát. A jogsérelem orvoslása ugyan jogon kívül fog történni, de ahhoz legalább a két állam között érvényben levő nemzetközi jogszabály szolgál majd alapul. A felek között így valódi konfliktus nem jön létre, s természetesen a szankció alkalmazásának a kérdése sem vetődik fel. A második eset azonban annál problematikusabb. Ha ugyanis a feltételezett jogsértő nem hajlandó eleget tenni a sértett állam követelésének, az utóbbi gyakorlatilag senkihez sem fordulhat. Ekkor vetődik fel a szankció alkalmazásának kérdése. A belső jogban régóta léteznek azok a jogintézmények, amelyek segítségével el lehet járni a jogsértővel szemben. Polgári ügyekben általában a jogaiban sértett fél, büntetőügyekben többnyire az ügyész indítja el azt az eljárást, amelynek során a bíróság feltétlenül eldönti azt a kérdést, hogy történt-e jogsértés, a feltételezett személy volt-e 58
