Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Hinton, Harold C.: Bevezetés a kínai politikába
mindazok a jelenségek, melyeknek a KNK kül- és belpolitikájában a hatvanas évek eleje óta a világ tanúja lehetett, ide vezethetők vissza. A kulturális forradalom eseménytörténetével foglalkozó terjedelmes fejezet ítélete világosan fogalmazza meg a Mao által személyesen kezdeményezett, az ország gazdasági érdekeinek súlyosan ártó, külpolitikai presztízsét szétziláló, belpolitikailag káoszt eredményező hatalmi harc ostobaságát, bizonyítja a KKP degradálódását, az egymás közötti marakodásokba belezuhanó vezetők tömegek előtti tekintélyének súlyos hanyatlását. A szerző ugyan sohasem használja ezt a szót, a kulturális forradalom eseményeinek leírása mégis sugallja: ez a belpolitikai harc, melynek kiváltó oka Mao személyes hatalmi törekvése volt, a legújabbkori kínai történelem legnagyobb tragédiája. Logikusan következik a Mao körüli vezető csoport megfékezhetetlen nacionalizmusából, világuralmi törekvéseiből, a marxizmus igazi lényegének meg nem értéséből, a külvilág felületes ismeretéből s egy végletesen beszűkült, Kína-centrikus világképből. A történelem, vagy fogalmazzunk csak egyszerűen úgy, hogy a vezetésen belüli frakcióharcok furcsa fintora, hogy — a könyv megállapítása szerint — 1966 áprilisában, vagyis a kulturális forradalom előestéjén Teng Hsziao-ping magatartása tette lehetővé a párt PB Állandó Bizottságában, négy: három arányban a kulturális forradalom azonnali megkezdése híveinek többségbe kerülését. Nem sokkal ezután Teng maga is egyike lett a kulturális forradalom legfőbb célpontjainak. A szerző kategorikus megállapítása szerint, mellyel a legteljesebb mértékben egyetérthetünk, és amit a szocialista Kína-kutatás számtalan esetben kifejtett már, a kulturális forradalom végeredményben hatalmas kudarc volt, s a vezetés azért hagyott fel vele, mert fennállt a veszély, hogy katasztrófává terebélyesedik. Ami a KKP-t illeti, a szerző befejezettnek tekinti azt a folyamatot, melynek során — az amerikai sinológia szóhasználatával élve — az eredetileg lenini típusú párt „kínaizált, maoista” párttá alakult, mely eszmeileg — még egy amerikai szerző megfogalmazása szerint is — nem annyira a marxizmus—leninizmusra, mint inkább Mao gondolataira támaszkodik. A szerző, és ez az ő szempontjából érthető, ebben a vonatkozásban nyitva hagyja a legfőbb kérdést, nevezetesen azt, hogy — megítélése szerint — ténylegesen kommunista pártnak tekinthető-e még a KKP. Anélkül természetesen, hogy a könyv helyett elsietett véleményt akarnánk formálni ebben a Kína és az egész világ számára olyannyira fontos kérdésben, meg kell állapítanunk a következőket. A kulturális forradalom tragikus hatásának következtében a KKP-ban a pártélet normái teljesen szétzilálódtak, a marxizmus — leninizmus eszmei irányító szerepe nyomokban sem érvényesül, szervezetileg pedig olyan tömegekkel töltődött fel a KKP, melyek a szó „lenini értelmében” vett párttagságra jelenleg alkalmatlanok. Tragikus következtetés, de kikerülhetetlen: a kínai vezetés tevékenységében lassan húsz esztendeje minden a nacionalizmus feltartóztathatatlan erősödését mutatja. A kínai fejlemények figyelemmel kísérőit mindig lenyűgözi a kínai vezetésen belül meglevő véleménykülönbségek, a zajló viták hosszú előtörténete. Hinton professzor is szolgál egy részletes, napjainkban is aktuális példával a gazdasági fejlesztés és ennek függvényében a katonai stratégia összefüggései kapcsán. Nézete szerint már az ötvenes évek első felében, szoros logikai összefüggésben az 1953 — 1957 közötti első kínai ötéves terv értékelése körüli vitákkal (Mao szerint lassú volt a fejlődési ütem, a gazdasági szakértők túlnyomó többsége szerint teljesen megfelelő), napirendre került a KNK által kialakítandó katonai stratégia ügye is. Az egyik nézet szerint az országot az Egyesült Államok részéről katonai támadás veszélye fenyegette, mellyel úgy akartak szembenézni, hogy a kínai hadsereg — bármilyen úton — hozzájusson a legmodernebb fegyverzethez, az ország pedig megkezdje (pontosabban erőltetett ütemben folytassa), a hadiipar fejlesztését. A másik nézet képviselői úgy érveltek (Peng Te-huaj marsall volt e csoport egyik legismertebb személyisége), hogy az esetleges amerikai támadás veszélyét megfelelően óvatos, taktikus maga159
