Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - KÖNYVEKRŐL - Hinton, Harold C.: Bevezetés a kínai politikába
tartással, a kínai—szovjet szövetség segítségével el lehet hárítani, az ország erőforrásait pedig a hosszú távú (ötéves tervek során megvalósuló), kiegyensúlyozott gazdasági fejlesztésre kell fordítani. Talán nem tévedünk, ha azt mondjuk, hogy ez az az alapkérdés, mely körül — távolabbi összefüggéseinek figyelembevételével — a kínai vezetés időről időre kirobbanó vitái azóta is zajlanak (nagy ugrás, helyreállítás, önerőre támaszkodás, kulturális forradalom, a „kapitalista úton járók” elleni harc, tömeges arányú nyugati technológia importja vagy a mezőgazdaság fejlesztésének elsőbbsége). Nyilvánvaló, hogy a „négy modernizálás”, Kínának az évszázad végére igazi ipari hatalommá való fejlesztésének terve (melyet Mao fogalmazott meg először 1950-ben) csak újabb fejezete ennek a korántsem befejezett vitának, hiszen az az irányvonal, melyet a kínai vezetés egy frakciója főként a hadiipari technológia átvételének erőltetésével napjainkban folytat, ismét csak szélsőség, továbbra is távol áll az ország általános gazdasági fejlesztése valódi igényeitől és lehetőségeitől. Nyugodtan mondhatjuk, hogy e körül a kérdés körül fog zajlani (tulajdonképpen már zajlik is) a kínai vezetés soron következő nagy összecsapása, a belpolitikai instabilitással járó politikai küzdelmek pedig mindaddig folytatódnak, míg ki nem alakul a kiegyensúlyozott gazdaságfejlesztés koncepciója, valamiképpen úgy, ahogy az a KNK létrejöttekor egyszer már megfogalmazódott. Külön fejezetet szentel a szerző a kínai külpolitikai stratégia kérdéseinek. .Mondandóját azzal a félig tragikus, félig komikus megállapítással indítja, hogy „Mao Ce-tung egész pályafutása, közzétett írásai, valamint egy sor 1963 óta tett esetenkénti, személyes »antiimperialista« nyilatkozata a külpolitika iránti erőteljes érdeklődésről, ugyanakkor a nemzetközi ügyek nagyon korlátozott ismeretéről tanúskodnak”. A szerző ítélete szerint míg Maot első sorban az foglalkoztatta, hogy bátorítsa a többé- kevésbé kínai típusú (elég homályos megfogalmazás) forradalmakat, Csou En-laj, a kínai külpolitika hosszú időszakon át legfőbb gyakorlati irányítója főként arra törekedett, hogy — az ország nemzeti érdekeit helyezve előtérbe — elkerülje Kína és a külföldi államok kapcsolatainak megromlását, eltekintve olyan esetektől, amikor valamely állam (pl. az Egyesült Államok az ötvenes és a hatvanas években) közvetlen veszélyezteti Kínát. Mindenesetre jellemző, hogy a KNK tulajdonképpen sosem tett közzé semmiféle konkrétan megfogalmazott állásfoglalást külpolitikai törekvéseinek valódi és fő irányairól. A párt- kongresszusok ilyen tárgyú nyilatkozatai esetenként egészen általánosak. Teljesen egyetérthetünk a szerzővel, mikor megállapítja, hogy a világpolitika nagy térségei közül — jelenleg és még meglehetősen hosszú ideig — gazdasági és katonai lehetőségeinél fogva egyedül Ázsia, azon belül is inkább csak Délkelet-Ázsia az, ahol a KNK a siker valamiféle reményében tehet kísérletet törekvéseinek érvényesítésére. A dédelgetett terv, a kizárólagos befolyási övezet létrehozása Délkelet-Ázsiában aligha reális, a szerző szerint a térségben érdekelt más nagyhatalmak fellépése miatt. Úgy érzem, mindenképpen ide kívánkozik: a térség népeinek érdekei miatt sem, vagy talán főként éppen azért nem. Az idő — sajnos — igazolni látszik a könyvet záró utolsó mondatokat. „A Délkínai- tenger térsége valószínűleg jelentős aktivitás tanúja lesz, beleértve talán az erőszak alkalmazását is, a KNK fokozatosan növekvő tengeri hatalmának és erőfitogtatásának eredményeként, egyes szomszédaival, de különösen a VSZK-val meglevő területi vitái (Paracel- és Spratley- szigetek) következtében.” Figyelemre méltó, jó könyv Hinton professzor műve. Hogy fog-e úgy ragyogni a modern Kína-kutatásban, mint Edgar Snow „Vörös csillaga”, nem a recenzens feladata eldönteni. A KNK-val foglalkozó szakembereknek azonban mindenképpen hasznos olvasmány. Szerb István 160
