Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Dobozi István: Az új nemzetközi gazdasági rend és a nyersanyagok körüli konfliktusok
elosztási) harc formájában jelentkeznek. Az érdekek egyensúlyát ezért is rendkívül bonyolult megteremteni. A nyersanyagpiacok rendezésének (stabilizálásának) azonban nem kell feltétlenül nagyarányú, globális és ellenőrizhetetlen erőforrás-átcsoportosításhoz vezetnie ahhoz, hogy a szabályozás előnyös hatásait mind az exportáló, mind az importáló országok élvezhessék. Az eddigi nemzetközi szabályozási törekvések közül átfogó jellege folytán kiemelkedik az UNCTAD által kidolgozott és a fejlődő országok erőteljes támogatását élvező integrált program. A program életbe lépésének késlekedése nem kis mértékben annak tulajdonítható, hogy a körülötte folyó viták, ha burkoltan is, a fentebb említett elosztási küzdelem formájában jelentkeznek. A 77-ek csoportja — taktikai okokból — azonban olyannyira politizálta a kérdést, hogy kevésbé ambiciózus és intervencionista program működésbe lépése reálisan várható valamikor a nyolcvanas évek elején. A kialakult politikai légkörben és a programnak az új gazdasági rendhez való szerves kapcsolásának körülményei közepette az integrált program „nem szűnhet meg, csak átalakulhat”. Látni kell azt a körülményt is, hogy az integrált programról, közte a közös alapról folytatott tárgyalások évek óta a fejlődő országok számára kedvezőtlen nyersanyagpiaci (konjunkturális) helyzetben folytak, ami a fejlett országok számára csökkentette a nyersanyagprobléma élét, s némileg visszafogta a megoldás keresésére irányuló politikai akaratot. Feltételezhető, hogy a piaci helyzet jelentős megváltozása esetén az importáló országok együttműködési készsége számottevően fokozódna, ekkor azonban — a dolog természetéből fakadóan —- az exportáló országok számára válna kevésbé sürgőssé a rendezés (stabilizálás). A nemzetközi nyersanyagpiacok átfogó rendezésére szükség van. Figyelembe kell azonban venni, hogy a nyersanyagpiaci problémák strukturális megoldási kísérleteinek túl kell jutniuk a közvetlen nyersanyagpiaci folyamatok keretein. A fejlődő országokban a nyersanyagprobléma megközelítése fokozottabban a gazdaságfejlesztés stratégiai összefüggései, nem pedig a közvetlen piaci szabályozás oldaláról kell hogy történjen. S vajon nem követel-e hasonló jellegű megközelítést a nyersanyagprobléma „strukturális kezelése” világgazdasági szinten is? Vajon nem az lenne-e a legnagyobb hozzájárulás a nemzetközi nyersanyagpiacok stabilizálásához, ha a világgazdaság (azon belül is főként az ipari termelés) fejlődési üteme kiegyensúlyozottabb, a globális infláció pedig jelentősen alacsonyabb lenne? A világgazdaság azonban nem döntéshozó egység, s a tőkés termelésben szinte a természeti törvény erejével érvényesül a ciklikus instabilitás. A nyersanyagpiacok eredményes szabályozása szempontjából kívánatos világgazdasági fejlődési feltételek tehát csakis a nemzetgazdasági fejlődés következményeiként alakulhatnak ki. Flogy mennyire sikerülhet a fő nyersanyagfogyasztóknak számító fejlett tőkés országokban mérsékelni a hagyományos „stop-go” ciklust, az egyelőre nyitott kérdés. A fejlett tőkés országok konjunktúrapolitikai törekvései ebbe az irányba mutatnak, és hogy milyen sikerrel, azt csak a jövő döntheti el. 47
