Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Dobozi István: Az új nemzetközi gazdasági rend és a nyersanyagok körüli konfliktusok
zottnak bizonyult a bevételstabilizáló szükségletekhez képest, hatása ezért nem volt nagyon jelentős. A nyersanyagproblémáknak a hetvenes évek derekán bekövetkezett kiéleződése, a fejlődő országok és az UNCTAD követelései hatására (illetve azoknak elébe menve) a Valutaalap 1976-ban jelentősen növelte és liberalizálta kiegyenlítő finanszírozási mechanizmusát. A jelenleg működő másik exportbevétel-stabilizáló mechanizmus a loméi egyezmény keretében alakult ki. Az Európai Gazdasági Közösség és 46 társult ázsiai, afrikai és csendes-óceáni fejlődő ország között 1975-ben megkötött egyezmény már az új nemzetközi gazdasági rendért folytatott küzdelem jegyében fogant. A fejlődő országok nyersanyagexportbevételének stabilizálására irányuló mechanizmus („stabex”) az öt évre szóló egyezmény legeredetibb és legérdekesebb része. Célja az, hogy 12 termékcsoport (földimogyoró-termékek, kakaótermékek, kávétermékek, gyapottermékek, kókuszdiótermékek, banán-, bőr-, fatermékek, tea-, szizál-, pálmatermékek, vasérc) 29 termékére vonatkozóan stabilizálja az egyezményt aláíró fejlődő országok Közös Piacba irányuló exportjából származó bevételeket. Ahhoz, hogy egy termékre alkalmazható legyen a stabex, az szükséges, hogy részaránya a vonatkozó ország teljes exportbevételeiben legalább 7,5 százalékot (a legkevésbé fejlett, tengerpart nélküli és szigetországok esetében 2,5 százalékot) érjen el. Egy ország ezen kívül akkor pályázhat a stabex alapjából kompenzációra, ha egy naptári évben valamely termék közöspiaci exportjából származó bevétel legalább 7,5 százalékkal (a legelmaradottabb, tengerpart nélküli és szigetországok esetében 2,5 százalékkal) csökken az előző négy év átlagos exportbevételéhez viszonyítva. A kompenzáció kamat nélküli kölcsön, amelyet az országoknak akkor kell visszafizetniük, ha a kérdéses termékből (termékekből) származó exportbevételük — az egységár emelkedése következtében — nagyobb, mint az alapidőszaki színvonal (24 gyengén fejlett ország esetében a visszafizetés nincs előírva). A stabex kétségtelenül figyelemre méltó kísérlet, és előrelépés a nyersanyagpiaci ingadozások kedvezőtlen hatásainak csillapításában. Ezt a tényt maga az UNCTAD is elismerte, pedig a stabex működésbe lépésekor már nyilvánosságra hozta átfogó stabilizációs tervezetét, az „integrált nyersanyagprogramot”. Jelenlegi formájában azonban ennek több gyenge pontja, illetve kedvezőtlen hatása van. Először is hiányossága, hogy a reális bevételek helyett a névleges bevételek stabilizálására irányul. A fejlődő országok azt követelték, hogy a stabexen belül indexeljék a nyersanyag- árakat az iparcikkárakhoz a cserearányok romlásának megakadályozása végett. Az EGK azonban határozottan ellenezte az árindexelés bevonását a stabexbe, arra hivatkozva, hogy hogy egyrészt ez a probléma csak világméretekben oldható meg, másrészt hogy indexelés esetén a világméretű infláció újabb ösztönzést kapna, s a piaci mechanizmusba való ilyen beavatkozás végzetes túltermeléshez vezetne. Másik probléma az, hogy a stabex alapja igen kicsi a kompenzációs szükségletekhez viszonyítva. A stabexbe bevont áruk listája alapvetően csak mezőgazdasági nyersanyagokra terjed ki, az egyetlen ásványi nyersanyag a vasérc. A 7,5 százalékos ún. „aktiváló küszöb” túlságosan merev. Míg az exportbevétel 7 szá40
