Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 2. szám - Dobozi István: Az új nemzetközi gazdasági rend és a nyersanyagok körüli konfliktusok

közi beavatkozást csak kivételes körülmények között tartotta megengedhetőnek. A be­avatkozás célja alapvetően csak a rövid távú hullámzás szabályozása lehetett az ártrend módosítása nélkül. A másik, későbbi megközelítés azon az ellentétes értelmű koncepción nyugodott, hogy az áruegyezmények bizonyos nyersanyagok esetében a nemzetközi kereskedelem nor­mális alapjai kell hogy legyenek, nem pedig „vészmegoldások”. A nagymértékű ár­hullámzás körülményei közepette ezt követelik meg mind a termelők, mind a fogyasztók érdekei. A hatvanas években a fejlődő országok és az UNCTAD a romló cserearányok oldaláról közelítve érveltek a nemzetközi áruegyezmények mellett. A cserearányok romlása feltartóztatásának nélkülözhetetlen elemeként vetődött fel a kormányközi piaci be­avatkozás a nemzetközi áruegyezmények formájában. Az 1964. évi genfi világkereske­delmi konferencián előterjesztett Prebisch-jelentés már határozottan olyan szabályozás mellett szállt síkra, amelynek során az áruegyezmények a fejlett országokból a fejlődő or­szágokba irányuló jövedelem-átcsoportosító funkciót is betöltenének. A nemzetközi áruegyezmények által alkalmazott piacszabályozó mechanizmusok közül a kiegyenlítő (ütköző) készlet, a kvótarendszer és a többoldalú adásvételi egyezmények a legfontosabbak.10 A kiegyenlítő készlet segítségével valamely nyersanyag árát a fogyasztók és a ter­melők által közösen meghatározott maximális és minimális szint között próbálják stabi­lizálni. A második világháború után megkötött nemzetközi áruegyezmények közül az ón- és a kakaóegyezmény használt kiegyenlítő készletet. A kiegyenlítő raktárkészlet „első vonalbeli” védő (szabályozó) eszköznek tekinthető, mivel a piaci helyzet változásaira a leggyorsabban és legközvetlenebbül képes reagálni. A piaci ingadozások nagyságához viszonyítva azonban a kiegyenlítő készlettel való mű­veletek elégtelennek bizonyulhatnak. Az ón- és kakaóegyezményben ezért az exportkvóták formájában „második vonalbeli” védőeszközöket is alkalmaznak, amelyek a kiegyenlítő készleteknél későbben, de hatékonyabban képesek reagálni a piaci változásokra. Vannak azonban olyan áruegyezmények, amelyekben az exportkvóták önmagukban a piacszabá­lyozás fő eszközei (kávé, cukor). A rugalmas exportkvótarendszer elsősorban a termelők számára ad biztosítékot a megfelelő árszint elérésére, illetve fenntartására. A többoldalú adásvételi szerződések rendszere a kiegyenlítő készleteknél és a kvótarend­szernél kevésbé elterjedt piacszabályozó eszköz. Lényege az, hogy a termelők és az impor­tálók szerződésben megállapodnak abban, hogy egy megállapított ársávon belül megha­tározott árumennyiséget eladnak egymásnak, illetve vásárolnak egymástól. A többoldalú szerződések e rendszerén alapultak a második világháború utáni nemzetközi búzaegyez­mények és a nemzetközösségi cukoregyezmény. A nemzetközi áruegyezmények a piacszabályozás rendkívül ellentmondásos és instabil intézményei. Nagyon nehéz megteremteni, sok esetben lehetetlen tartósan fenntartani az exportáló és importáló országok érdekközösségét. Ezeket az egyezményeket rendszerint a termelő országok kezdeményezésére és olyan piaci viszonyok között kötik, amelyekre a túlkínálat és a csökkenő árak a jellemzők. A fogyasztók is érdekeltek abban, hogy a nem­38

Next

/
Oldalképek
Tartalom