Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Nemes Pál: A nemzetközi helyzet napjainkban
nek eredményességében, másfelől a kínai vezetők készsége sem volt olyan nagy, mint most. A kínai vezetőknek valószínűleg időre volt szükségük, hogy megtegyék a száz- nyolcvan fokos fordulatot a „forradalom zászlóvivőjétől” az amerikai imperializmussal való tényleges szövetségig. III. Az új amerikai külpolitikai stratégia startja óta több mint három esztendő telt el. Mit hozott ez a három esztendő? Az új stratégia két látványos eredményét érdemes megvizsgálni ezzel kapcsolatban, az egyiptomi—izraeli különbékét és az amerikai „nyitást” Kína felé. Mindkettőt jellemzi az új amerikai stratégia egyik fontos vonása, a Szovjetunió s a vele való konzultáció mellőzése. Éppen ez jelzi a legmarkánsabban, hogy befolyásos amerikai körök a korábbi konstruktív, a béke és a biztonság szempontjából pozitív szovjet—amerikai együttműködés helyett fontos világpolitikai problémák kapcsán megkísérlik a visszakanyarodást a régi, terméketlennek bizonyult módszerek felé. Az amerikai vezető körök nagy eredménynek tartják Egyiptom és Izrael külön- békéjének óriási anyagi áldozattal történt megkötését. Persze a szerződés létrehozói maguk is jól tudják: nincs még befejezve a „mű”. Éppen ezért az egyiptomi—izraeli különbéke aláírása után erős nyomást gyakorolnak az érdekelt arab országokra, különösen a két frontországra, Jordániára és Szíriára, hogy csatlakozzanak a különalkuhoz, fogadják el Izrael követeléseit, mint Szadat elnök tette. Távolabbi céljai is vannak ennek a diplomáciai manővernek: az amerikai erők befészkelődésének elősegítése a Közel-Keleten — esetleg másutt is —, hogy megvalósítsák az amerikai monopoltőke leghőbb óhaját, a közel-keleti olaj amerikai ellenőrzés alá helyezését. Pozícióik, jelenlétük erősítésével, a helyi reakciós rendszerek és irányzatok támogatásával egyben elejét kívánják venni annak, hogy a térség népei a társadalmi haladás útjára lépjenek. Az izraeli—egyiptomi közeledés és különmegállapodás azonban erőteljesen fokozta az arab népek ellenállását. Szíria, Algéria, Líbia, a Jemeni Népi Demokratikus Köztársaság és a Palesztin Felszabadítási Szervezet részvételével megalakult a Szilárdság Frontja, amely nemet mondott az amerikai—egyiptomi—izraeli tervre. A bagdadi csúcs közös platform köré tömörítette az arab országokat, majd a külügyminiszterek részvételével megtartott újabb bagdadi konferenciapolitikai és gazdasági szankciókat határozott el Egyiptommal szemben. Egyiptom elszigetelődése az arab világon belül majdnem teljes; nyíltan csak Szudán és az Ománi Szultanátus áll ki mellette. Igen fontos tény, hogy az egyiptomi—-izraeli alkudozás reakciójaként megindult Irak és Szíria közeledésének és szoros összefogásának folyamata. Ha ez az együttműködés messzemenően kiépül, a frontországok közül kieső Egyiptom helyett ellensúlyt képezhet. A másik tényező, ami ingataggá teszi a különbékét az, hogy az arab népek soha nem fognak egyetérteni az egyoldalúan Izraelnek kedvező feltételekkel. Ma már az egész világ 18
