Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Nemes Pál: A nemzetközi helyzet napjainkban
előtt köztudomású, hogy a különalku éles ellentétben áll az arab népek érdekeivel, s legfeljebb az egyiptomi burzsoázia érdekeit szolgálja. Minél inkább napvilágra kerülnek a különalku szégyenletes, lealázó feltételei, annál inkább lelepleződnek igazi céljai is és az, hogy ezt a békét Izrael és az Egyesült Államok érdekeinek megfelelően, az arab népek kisemmizésével hozták tető alá. Az amerikai—izraeli törekvések központi célja kezdettől fogva a palesztin kérdés kikapcsolása volt, amelyet sikerült elérniük. A palesz- tínai arab néptől megtagadták az önrendelkezés jogát, előírják, hogy örökre mondjon le saját állama megalapításának jogáról. A helyi autonómia állítólagos biztosítása szépség- flastrom, amelyet senki sem vesz komolyan. Nem oldódott meg Jeruzsálem kérdése sem. Mindez világosan bizonyítja, hogy a különalkunak semmi köze a közel-keleti válság tartós rendezéséhez, ez a béke inkább új háború magvait hinti el a Közel-Keleten, semmint tartós megnyugvást hoz. A szélsőséges tőkés körök mostanában Ázsiára vetik tekintetüket, s az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Kína szoros együttműködéséről és szövetségéről álmodoznak. Arra törekszenek, hogy kijátsszák az úgynevezett kínai kártyát, azaz felhasználják Kínát a Szovjetunió ellen, a Szovjetunióra nyomást gyakoroljanak és megkíséreljék politikai engedményekre bírni. Ezt a célt szolgálta az „amerikai nyitás” Kína felé, Japán felbiztatása arra, hogy fogadja el a hírhedt hegemónia-tételt a kínai—japán békeszerződésben, a kínai vezetők közvetett bátorítása a Vietnami Szocialista Köztársaság elleni agresszióra, úgyszólván az egész tőkés világ megmozdulása Kína gazdasági eszközökkel való megsegítésére, sőt modern fegyverekkel való ellátására. A nyugati tőkésvilág magatartása a kínai vezetők politikáját illetően hasonlít Chamberlain és Daladier Hitlerrel kapcsolatos hírhedt müncheni politikájára. Anglia és Franciaország akkori vezetői abban a reményben, hogy Hitler katonai támadását a Szovjetunió felé terelhetik, egymás után tették a súlyos engedményeket az agresszornak. Eltűrték a hitleri haderő létrehozását, megengedték, hogy Hitler széttépje a Versailles-i szerződést, bekebelezze a Saar-vidéket. Hitler csapatai 1938-ban megszállták Ausztriát, a Szudéta-vidéket és 1939-ben Csehszlovákiát. Anglia és Franciaország kormányai egyáltalában nem mutattak hajlandóságot arra, hogy összefogjanak a Szovjetunióval Hitler ellen; hiszen az volt a céljuk, hogy Hitler a Szovjetunió ellen forduljon. Csak akkor kaptak észbe, amikor Hitler rájuk támadt. Az amerikai—kínai barátkozás résztvevőinek a céljai különbözőek. A szélsőséges amerikai politikusok olyan partnert látnak Kínában, amely igen jól felhasználható a Szovjetunió ellen, segítségével megfékezhető a haladás térnyerése Ázsiában, sőt az Egyesült Államok világpolitikai törekvéseihez is jól felhasználható. Ezenkívül Kínában korlátlan üzleti lehetőségeket szimatolnak, s azt hiszik, hogy ott fogják nyélbe ütni „az évszázad üzletét.” A szélsőséges imperialista köröknek az tetszene a legjobban, ha a Kínai Nép- köztársaság katonailag is a Szovjetunió ellen fordulna. Ez sok reakciós vezető vágya és álma. Az Egyesült Államokban az ilyesfajta gondolatok nem újak, a reakciós amerikai politikusok között szinte hagyomány, hogy másokkal kapartassák ki a gesztenyét a tűzből. A második világháború idején Harry Truman amerikai alelnök, a 19
