Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Balogh András: Két évtizedes harc az el nem kötelezettek mozgalmának imperialista ellenes egységéért
A lusakai dokumentumok kétségkívül magukon viselik azon erők aktivitásának eredményeit, amelyek az el nem kötelezett mozgalmat el akarták szakítani a többi antiimperia- lista tényezőtől és olyan csoportosulásnak állították be, amelynek érdekei egyaránt szemben állnak a szocialista és a tőkés hatalmakkal. Szó esett a deklarációkban a gazdag és a szegény országok közötti növekvő gazdasági különbségekről, „a szuperhatalmak közötti konfliktus veszélyéről”4 és arról, hogy a nagyhatalmak közötti enyhülés „még nem járult hozzá a kis, a közepes és a fejlődő országok biztonságához”.6 A fejlődő és a szocialista országok egysége ellen irányuló koncepciók felerősödése kifejezte a mozgalomban részt vevő fejlődő országok közötti növekvő differenciálódást. A kompromisszumokat magukon viselő határozatok azonban összességükben megőrizték a mozgalom eredeti antiimperialista beállítottságát: megerősítették a palesztin nép jogainak helyreállítására vonatkozó korábbi állásfoglalásokat, teljes támogatásról biztosították az indokínai népeket, az Egyesült Államokat nevezték meg az indokínai háború előidézőjének, a dél-afrikai helyzettel kapcsolatban pedig minden eddiginél tovább mentek, név szerint elítélték az Egyesült Államokat, Franciaországot, a Német Szövetségi Köztársaságot, Olaszországot és Japánt, amely országok „a dél-afrikai kormánnyal való politikai, gazdasági és katonai együttműködésen keresztül bátorítják és ösztönzik a fajüldöző politika fenntartását”.6 Az el nem kötelezettek első ízben Lusakában fordítottak nagyobb figyelmet a gazdasági problémákra. A konferencia további eredménye volt egy 16 ország képviselőiből álló Koordináló Bizottság létrehozása, amely 3 évvel később az algíri értekezleten Koordinációs Irodává alakult. Az el nem kötelezett országok állam-, illetve kormányfőinek 1973-ban megtartott negyedik, algíri csúcsértekezlete minőségileg magasabb színvonalra emelte a mozgalmat. Az algíri politikai nyilatkozat érdeme, hogy tükrözte a többségnek azt a felismerését, hogy a nemzeti felszabadító mozgalmak és ez újonnan felszabadult országok a szocialista országokkal való szövetségben képesek hatékonyan fellépni az imperializmus ellen: „Az értekezlet hangsúlyozza az el nem kötelezett országok együttműködésének szükségességét minden országgal és erővel, amelyek szemben állnak a kolonializmussal és a neokolonializmussal, figyelembe véve azt az aktív és materiális támogatást, amit [ezek az országok és erők] az afrikai felszabadító mozgalmak fegyveres harcához nyújtottak.”7 A résztvevők üdvözölték a kelet—nyugati détente előrehaladását és ezen belül „pozitív lépésnek” nevezték az európai biztonsági és együttműködési értekezlet előkészítésének eddigi eredményeit,8 ugyanakkor figyelmeztettek arra, hogy amíg a gyarmati háborúk, apartheid, imperialista agresszió, idegen uralom, külföldi megszállás, hatalmi politika, gazdasági kizsákmányolás és kifosztás tart, a béke korlátozott lesz elméletileg és térbeni kiterjedésében egyaránt.9 Az értekezlet egyébként magáévá tett több, a szovjet külpolitika által bevezetett fogalmat, például a kollektív biztonság megteremtésének szükségességét, a béke oszthatatlan voltát. A nemzeti felszabadulásért vívott harcról a résztvevők külön nyilatkozatot fogadtak el, amelynek hangneme minden eddiginél élesebb volt. Név szerint elítélték a NATO több tagját, és állást foglaltak amellett, hogy „az elnyomott népeknek nincs más választásuk, mint a fegyveres harc eszközéhez folyamodni”10 függetlenségük kivívása érdekében. 6
