Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Balogh András: Két évtizedes harc az el nem kötelezettek mozgalmának imperialista ellenes egységéért
szoros gazdasági és politikai kapcsolatokat tartottak fenn a vezető tőkés hatalmakkal. Ez az értekezlet sok tekintetben meghatározta az el nem kötelezettek mozgalmának később is követett céljait, felvázolta azokat a nagy horderejű problémákat, amelyek az el nem kötelezett országokat is közvetlenül érintik, és alapvetően a nemzetközi békét, biztonságot, az általános emberi haladást előmozdító megállapításokat tett. Azon kívül, hogy a mozgalom kiállt a szocialista országok által kezdeményezett békés egymás mellett élés politikája mellett, a béke ügyét következetesen összekötötte a kolonializmus felszámolásával: „a konfliktus forrását véglegesen kiirtani egyet jelent a gyarmatosítás minden megnyilvánulásának kiirtásával”.1 Az állam- és kormányfők belgrádi nyilatkozata a különböző társadalmi rendszerű országok egyidejű létezését nem tekintette a béke stabilizációja akadályának.2 Határozott antiimperialista hangvétel jellemzi az elfogadott dokumentumokat. A résztvevők támogatásukról biztosították az akkor még harcoló algériai és angolai népeket, elítélték a Dél-afrikai Köztársaság apartheid-politikáját és állást foglaltak a palesztinai arab nép jogainak helyreállítása mellett. Támogatásukról biztosították az ENSZ XV. ülésszakán elfogadott ,,dekolonizációs határozatot” (Declaration on the Granting of Independence to Colonial Countries and Peoples), amelyet a szovjet diplomácia kezdeményezett. Az el nem kötelezettek tehát Belgrádban korunk alapvető kérdéseiben, azaz imperializmus és antiimperializmus, a béke és a háború kérdéseiben egyáltalán nem mutatkoztak elkötelezetlennek vagy semlegesnek, ellenkezőleg, igen egyértelmű, radikális és haladó szellemű határozatokat hoztak. Az el nem kötelezett országok második állam-, illetve kormányfői értekezletére 1964-ben Kairóban került sor, azon a Föld akkor független államainak közel fele (47) vett részt. A kairói dokumentum logikus továbbfejlesztése a Belgrádban elfogadottaknak: pontosan definiálja, hogy „a nemzetközi feszültség és konfliktusok alapvető forrása az imperializmus, a kolonializmus és a neokolonializmus” és deklarálja, hogy „addig a tartós béke nem valósítható meg, amíg igazságtalan feltételek állnak fenn, [vagyis] az idegen uralom alatt álló népeket továbbra is megfosztják a szabadsághoz, a függetlenséghez és az önrendelkezéshez való elidegeníthetetlen jogaiktól”.3 A kairói konferencia felszólította a részt vevő országokat, hogy minden szükséges anyagi segítséget adjanak meg a portugál uralom ellen harcoló népeknek. Az 1970-es lusakai értekezlet arra törekedett, hogy az addigi tapasztalatok alapján tételesen összefoglalja az el nem kötelezettség feltételeit és követelményeit. Ez egyre inkább időszerűvé vált, hiszen most már 53 ország képviseltette magát, köztük olyanok is szép számmal, amelyeknek vezetői szoros együttműködést alakítottak ki a vezető tőkés hatalmakkal. A „békéről, függetlenségről, fejlődésről, együttműködésről és a nemzetközi kapcsolatok demokratizálásáról szóló nyilatkozat” az el nem kötelezettség fő céljaiként — többek között — a következőket jelöli meg: a békére és a békés egymás mellett élésre törekvés az el nem kötelezett országok szerepének erősítésével; a gyarmatosítás és a faji megkülönböztetés elleni harc; a nagyhatalmak katonai bázisainak és csapatokkal való jelenlétének ellenőrzése; az ENSZ hatékonyságának erősítése; küzdelem a gazdasági együttműködésért, az egyenlőség és a kölcsönös előnyök alapján. 5
