Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 2. szám - Balogh András: Két évtizedes harc az el nem kötelezettek mozgalmának imperialista ellenes egységéért
akkor nyerhette el végleges formáját a világpolitika színterén, amikor a szocializmus és az imperializmus között tartós erőegyensúly alakult ki. A mozgalom nyilvánvalóan csak a két fő erő, a szocializmus és az imperializmus egyidejű egymásmellettiségének sajátos feltételei között létezhet, de ez nem jelenti azt, hogy a tőlük való távolság szükségszerűen egyenlő. A tömbönkívüliség mindenekelőtt a fejlődő országoknak azt a törekvését fejezi ki, hogy távol maradjanak egy esetleges világkonfliktustól. Ez a törekvés, jóllehet a katonai tömbök megkülönböztetés nélküli elmarasztalásában fejeződött ki már az első dokumentumokban is, ebben a formában alapvetően szintén antiimperialista töltetű, hiszen egyetlenegy afrikai, ázsiai vagy latin-amerikai fejlődő ország sem tartozott (mint ahogyan ma sem tartozik)a Varsói Szerződés tagállamai közé, és egyetlenegy ilyen országban sem létesített valamely szocialista hatalom támaszpontot, míg a nyugati országok irányította katonai szövetségek (CENTO, SEATO) kifejezetten a fejlődő országok bevonásával jöttek létre. Az el nem kötelezettség gondolata és bizonyos kezdeti lépések, amelyek segítettek a mozgalmat megalapozni, már jóval a belgrádi értekezlet előtt jelentkeztek. Dzsava- harlal Nehru, akit az el nem kötelezettség „atyjának” szoktak emlegetni, 1947-ben az indiai Alkotmányozó Gyűlés előtt országa jövőbeli külpolitikájának alapjául azt jelölte meg, hogy egyik tömbhöz se csatlakozzék és érdekeit „a világméretű együttműködés és a világbéke kontextusában” érvényesítse. Az 1955. áprilisban tartott bandun- gi afro-ázsiai értekezlet már a részt vevő államok közötti „baráti együttműködés” tíz olyan alapelvét fogadta el, amelyet, mint megőrzendő és értékes hagyományt, az el nem kötelezettek dokumentumai mindmáig továbbvisznek. (Szuverenitás, területi épség, nemzetek egyenjogúságának tiszteletben tartása, tartózkodás más országok belügyeibe való beavatkozástól, a nemzetközi viták békés úton történő megoldása stb. Ugyanakkor a bandungi értekezlet nem tekinthető az el nem kötelezett országok tanácskozásának: az el nem kötelezettségnek ugyanis éppen a legfontosabb kritériuma, a katonai tömböktől való távolmaradás követelménye nem szerepel az elfogadott pontok között, és a részt vevő országok sorában volt Irán, Pakisztán és Törökország is. Az el nem kötelezettek alapító állam-, illetve kormányfői szintű csúcskonferenciáját Belgrádban tartották 1961 szeptemberében. Erre az időre a szocialista világrendszer ereje^ befolyása tovább nőtt. A nemzetközi kapcsolatokban a békés egymás mellett élés politikája határozott eredményeket tudott már felmutatni. A gyarmati uralom a Szaharától délre eső Afrikában is egyre szűkebb területre szorult vissza. Több mint szimbolikus: a szocialista utat választó Kuba nem sokkal a belgrádi értekezlet előtt az Egyesült Államokból érkező zsoldosokkal szemben sikerrel védte meg függetlenségét és maga választotta társadalmi berendezkedését. A belgrádi értekezlet résztvevőinek többsége az ázsiai és az afrikai fejlődő országokból került ki (25 állam közül 23 ázsiai és afrikai, Kuba az egyetlen latin-amerikai és Jugoszlávia az egyetlen európai ország). Az értekezlet előkészítésében és lefolyásában egyrészt olyan haladó, antiimperialista beállítottságú és nagytekintélyű személyiségek játszottak meghatározó szerepet, mint Tito, Nasszer, Nehru és Szukarno, másrészt viszont megjelentek azoknak az államoknak a vezetői is, amelyek továbbra is 4
