Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Volle, H.: A belgrádi utótalálkozó
időérzékünk számára elengedhetetlen dinamika. Eszerint a részt vevő országok belső fejlődésében végbemenő evolúcióhoz való alkalmazkodás mindig lehetséges lesz, sőt, a felmerülő új követelményekkel is mindinkább számolni kell, Keleten és Nyugaton egyaránt. Ljubivoje Acimovicnak, a Nemzetközi Politika és Gazdaság belgrádi Intézete munkatársának ,,A belgrádi utótalálkozó” című tanulmánya különösen érdekes, hiszen az okmány jugoszláv értékelésének tekinthető. Acimovic a munka tartalmának, valamint a záró- dokumentum és a kormányok várakozásainak elemzésével próbálja meghatározni a belgrádi találkozó jelentőségét. A jugoszláv szerző szerint az európai biztonsági és együttműködési értekezlet a nemzetközi kapcsolatok fokozatos megváltozásának folytonos, regionális folyamata, egy nagyobb nemzetközi folyamatnak, az enyhülésnek a része. Az EBEÉ-folyamat mint tartós multilaterális törekvés, közös politikai program az európai együttműködés és biztonság számára, a részt vevő államok magatartási kódexe és akcióprogramja, amellyel azokat a célokat kell elérni, amelyeket ebben a multilaterális politikai egyezményben közösen fektettek le. Acimovic egy másik megfogalmazásában arra utal, hogy olyan hosszú távú vállalkozásról van szó, amely a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok struktúrájának megváltoztatására irányul. Ebben az összefüggésben a szerző szerint a belgrádi találkozó mint „EBEÉ-következ- mény” egyidejűleg a multilaterális EBEÉ-folyamat életképességének tesztje volt, és az első alkalom arra, hogy a konferencia utómechanizmusait mozgásba hozzák. Acimovic szerint a záróokmány előírásának megfelelően Belgrad teljesítette két fő feladatát: az „elmélyült eszmecserét” a záróokmány határozatainak végrehajtásáról, valamint a további találkozók módjainak rögzítését. Bár Acimovic megítélése szerint Belgrád néhány ponton kudarcot vallott, feladatát mégis teljesítette, s így a pozitív értékelés jogos. A teljesség kedvéért a szerző a kormányok várakozásainak szempontjából is megvizsgálja az eredményeket. Megállapítja, hogy a két tömb — különösen a két szuperhatalom — elsősorban abban volt érdekelt, hogy az EBEÉ-folyamat folytatódjon, s ez a kívánság teljesült. A skandináv NATO-országok és az NSZK, valamint a szocialista országok egy része abban volt érdekelt, hogy többet érjen el, mint amit szövetségi rendszereik célul tűztek ki. Mindamellett ezek az ambíciók — jegyzi meg Acimovic — az egyes országok részéről nem voltak olyan erősek, mint a közösségi pozíciók. Az el nem kötelezett és semleges országok várakozásai csak részben teljesültek, különösen azért, mert elmaradtak az új intézkedések a katonai területen és nem született „politikai szubsztanciájú” záródokumentum. Acimovic sajátos álláspontot foglal el az EK-államok magatartásának értékelésében.Sze- rinte a kilencek nem készültek fel Belgrádra olyan koordináltan, mint Genfre és Helsinkire, továbbá csatlakoztak az emberi jogok ürügyén a Szovjetunióval szembeni konfrontációhoz, ha nem is értettek egyet az amerikai taktikával, és maguk is számos javaslatot tettek taktikai okokból — ami részben abból származott, hogy gyakran nem tudtak közös kezdeményezést kibontakoztatni. Acimovic szerint a kilencek a záródokumentum kérdésében a „minden vagy semmi” álláspontját képviselték, s amikor az átfogó dokumentumot nem sikerült létrehozni, nyomást gyakoroltak a semleges és el nem kötelezett országokra egy rövid záródokumentum elfogadása érdekében. Acimovic belátja, hogy a kommünikészerű dokumentum potenciális megjavítására a játéktér nem volt nagy, ám „politikai szubsztanciájának gazdagítása” mégis jelentős lett volna. A belgrádi találkozó legnegatívabb szempontja — Acimovic szerint — abban rejlett, hogy a jelenlegi nemzetközi kapcsolatok tömbdimenzióját erősítette meg és a tömbök közötti verseny fórumává vált, különösen az Egyesült Államok és a Szovjetunió között. Acimovic értékelésében a konferencia dokumentuma viszonylag rövid és tartalmilag igen sovány; nem tükrözi a végzett munkát; nem adott „dinamikus komponenseket”, azaz új intézkedéseket a záróokmány végrehajtásának további konkretizálására. Mégis pozitív eredménynek tekinthető a záródokumentum — vallja a szerző —, mert a „Scylla és Charybdis-helyzetek” ellenére olyan eredményt hozott, amelynek lényege abban a politikai akaratban van, hogy az erőfeszítéseket folytatják, és ez meggyőző bi147
