Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Volle, H.: A belgrádi utótalálkozó
dett esélyre, hogy az EBEÉ-n részt nem vett földközi-tengeri országokkal folytatott dialógus összeurópai keretben mind intenzívebbé lesz,, s így a két régió komplementer jellege mind felismerhetőbbé válik. Van Well számára a nyugat-európai—arab és nyugat-európai— izraeli dialógus szükségszerűségének hangsúlyozása mögött azok a tapasztalatok játszottak döntő szerepet, amelyek 1973 után egyértelművé tették az EK-országoknak a közel-keleti térségtől való nyersanyagfüggőségét, valamint az ebből adódó politikai következményeket. Van Well az NSZK-nak mint exportirányultságú országnak érdekéből vezeti le a II. kosár fontosságát, eltekintve a keleti kereskedelem specifikus „németpolitikai” érdekeltségétől, figyelmen kívül hagyva az EK által támasztott kereskedelempolitikai nehézségeket. Emanule Gazzónak, a brüsszeli „Europe” főszerkesztőjének „Belgrad 1978 — egy üres kosár?” című tanulmánya a kötet azon írásaihoz tartozik, melyek kifejezetten a belgrádi találkozót és az EBEÉ multilaterális perspektí- vitá értékelik. Gazzo mindenekelőtt leszögezi, hogy az olyan amerikai reakció, amely Belg- rádot „üres kosárnak” tekinti, megfeledkezik az enyhülési folyamat komplexitásáról és annak olyan specifikus vonatkozásairól, amelyet „EBEÉ-következmények” címen foglalnak össze. Gazzo szerint a belgrádi találkozó záró- dokumentuma „üressége ellenére” alapvető jelentőségű, mivel a helsinki találkozót minden részében megerősítette, továbbá a dokumentum nem csupán a véleménykülönbségeket rögzítette, hanem a dialógus folytatására való készséget is. Gazzo azt is beismeri, hogy alaptalan volt az a nyugati félelem, amely az EBEÉ-mechanizmus létrejöttében a nyugateurópai egyesülés szocialista országok által való fékezésének eszközét látta. Per Fischernek, az NSZK delegációvezetőjének „Belgrád eredménye: az EBEÉ-utótalál- kozó az enyhülési folyamat jelentősége szempontjából” című tanulmánya mindenekelőtt arra utal, hogy Belgrád nem volt sem „új Genf”, sem „új Helsinki”, de az emberi jogokkal foglalkozó „európai New York”sem. A zárónyilatkozatnak megfelelően Belgrád „elmélyült véleménycsere” volt egy politikai dokumentum megvalósításáról az egyes országok gyakorlatában, s ezzel valami sajátos innováció történt a nemzetközi kapcsolatok területén. Mindazonáltal Fischer arra is utal, hogy minőségileg új kompromisszum vagy közeledési készség nem jött létre. Szerinte a továbbra is fennálló alapvető érdekellentét ellenére Kelet és Nyugat között továbbra is létezik az alapvető konszenzus, abban a felismerésben, hogy az enyhülési politika mindkét fél jól felfogott érdeke, és ennek alternatívája racionálisan nem képzelhető el. A madridi kilátásokat illetően Fischer arról beszél, hogy Belgráddal megkezdődött a Záróokmány multilaterális ellenőrzésének folyamata, s ezzel megszületett az eljárás módszere. Fischer szerint a madridi találkozóig a Záróokmány rendelkezéseinek további konkretizálásra van szükség a két- és sokoldalú módszerek felhasználásával. Ezért a Madridra való előkészületet időben kell megkezdeni a kilencek körében multilaterális konzultációk, illetve a szocialista és semleges országokkal folytatott bilaterális konzultációk keretében, abból a célból, hogy a madridi találkozó eredményességét előre biztosítsák. Fischer szerint azt is meg kellene vizsgálni, vajon a madridi találkozó kilátásainak megjavítására nem lenne-e célszerű a politikai szint emelése, azaz a tárgyalások bizonyos szakaszában a külügyminiszterek közvetlen részvétele. A belgrádi nyilatkozatban a résztvevők kötelezettséget vállaltak Madrid után további találkozók megtartására is, ami Fischer szerint azt erősíti meg, hogy a Helsinkivel megindult békés változás folyamata hosszú távú. Eszerint az utótalálkozók ennek a folyamatnak a rendszeres alkotórészeivé válnak, s ehhez a közvéleménynek is hozzá kell szoknia. Ezzel az első találkozó szenzációjellege is csökken és nő az esély a légkör tárgyilagosságára. Fischer szerint ilyen folyamat keretében — ha a körülmények kedvezőek —, az állam-, illetve kormányfők újabb találkozóját is egybe lehetne hívni. Az enyhülési politikának „nagy lélegzetre” van szüksége, mert a résztvevők közötti kapcsolatok bővülésével a Helsinkiben rögzített stabilitás és változás egyidejű megvalósításáról van szó. Fischer végül arra utal, hogy a XIX. századi bécsi kongresszus statikus szabályozásától eltérően az EBEÉ-folyamatba beépült az 146
