Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Volle, H.: A belgrádi utótalálkozó

a találkozó dokumentumanyagai egészítik ki. A dokumentumok nem csupán a belgrádi zárónyilatkozat szövegét tartalmazzák, hanem a találkozó előkészítésének és lefolyásának munkadokumentumait időrendi sorrendben, így a konferencia minden jelentősebb résztvevőjének hozzászólását, a konferencián elhangzott valamennyi javaslat tartalmi áttekintését, valamint a különböző nyugat-európai parlamenti testületek állásfoglalásait, különös tekintettel az ÉBEÉ-folyamat perspektívájára. A tanulmánykötet szerzői között gyakorló diplomaták és politikai tanácsadók, valamint tudományos kutatók egyaránt megtalálhatók.

Curt Gasteyger, a svájci Institut Universi- taire de Hautes Etudes Internationales professzora „Európa Helsinki és Belgrád között” című nyitótanulmányában azt a kérdést vizsgálja, vajon mennyivel „biztonságosabb” és „stabilabb” lett Európa a helsinki konferencia után. Gasteyger azt az álláspontot képviseli, hogy a status quónak a helsinki Zárónyilatkozattal megindult „javulása” olyan szakaszba került, amely a további előrehaladást éppoly kevéssé zárja ki, mint az új feszültségek kialakulását, feltéve, hogy az érdekeltek a kölcsönös önmérséklet imperatívuszát követik. A szerző szerint a Helsinki utáni tendenciák a kül- és bel-, valamint a fegyverkezés- és a gazdaság- politikák bonyolult kölcsönhatását tükrözik; ebből következően az érintett hatalmak csak akkor képesek egyoldalú érdekeiknek vagy a fegyverkezés kísértésének ellenállni, ha felismerik, hogy belpolitikai fejlődésük közvetlen hatással van szövetségi rendszereikre s ezzel a kelet—nyugati kapcsolatok stabilitására is.

Gasteyger a Helsinki óta felhalmozódott „bizonytalansági tényezőket’ ’ a szövetségi rendszereken belüli fejlődésen kívül elsősorban a szocialista országok „eladósodásában”, valamint a fokozódó fegyverkezési dinamikában látja. Mindazonáltal a szerző maga is elismeri, hogy az „eladósodást” indokolatlan dramatizálni, sőt, az is kiderül, hogy Gasteyger nem a szocialista országok fizetőképességében kételkedik, hanem az általa feltételezett „reformképességükben”, különösen a nyersanyagban szegény szocialista országok esetében. Nem hiányzik a szovjet fegyverkezés és a megfelelő biztonságfszükséglet közötti állítólagos aránytalanság jól ismert nyugati argumentuma sem, különös tekintettel a fegyverkezés politikai kisugárzására, illetve a katonai potenciálok kelet—nyugati kommunikációban hiányzó áttekinthetőségére. Gasteyger azt hangsúlyozza, hogy a katonai potenciálok jobb „transz- parenciája” egyidejűleg a politikai célok és motivációk egyértelműbb azonosítását is lehetővé teszi. Aligha tagadható a kölcsönös és reális percepció fontossága a kelet—nyugati viszonyban, ám éppen a nyugati tömegkommunikáció játszott jelentős szerepet a „szovjet veszély” kommunikációs mintáinak indokolatlan felerősítésében és a szovjet enyhülési politika eredményeinek tudatos relativizálásában. Gasteyger az enyhülés „törékenységéel” tisztában van. Szerinte az enyhülés zavarai iránti érzékenységet Helsinki úgy fokozta, hogy a „csalódások és visszaesések” magának az enyhülésnek is kárt okozhatnak.

Günther van Wellnek, a bonni külügyminisztérium államtitkárának „Belgrád 1977. Az EBEÉ-utótalálkozó és jelentősége az enyhülési folyamatra” című tanulmánya alapvetően pozitívnak értékeli a Helsinki és Belgrád közötti időszakot, jóllehet arra is utal, hogy az ideológiai tényezők a pragmatikus megfontolásokkal szemben előtérbe kerültek. Hangsúlyozza, hogy az EBEÉ-folyamat nem azonos az egész enyhülési folyamattal, habár vitathatatlanul az enyhülési politika központi elemévé vált. Van Well az EBEÉ-folyamat jelentőségét abban látja, hogy az európai államok és népek kapcsolatának valamennyi lényeges elemét érinti, sőt a Zárónyilatkozat, mint katalizátor, olyan változás elindítója, amely a nemzetközi kapcsolatok új, modern szakaszához vezet. Helyesen állapítja meg, hogy a Zárónyilatkozat nem az egyik vagy a másik oldal maximális követelései egyoldalú megvalósításának eszköze, hanem éppen kompromisszum-jellege teszi lehetővé, hogy minden részt vevő állam előnyére legyen. Ily módon a szerző a leendő belgrádi találkozót nem egy új kelet—nyugati konferenciának tekintette, hanem a józan időközi mérlegkészítésre szolgáló alkalomnak a Zárónyilatkozat megvalósításáról. Belgráddal kapcsolatban Van Well utal a semleges és az el nem kötelezett országok közvetítő funkciójának fontosságára, valamint arra a megnöveke145