Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - Prandler Árpád: A tengerparttal nem rendelkező országok érdekei és az új tengerjogi rendezés
nem rendelkező államokat. A három okmány együttes jelentőségét mégsem lehet lebecsülni, mivel az előbb említett nyilatkozaton kívül egyenlő elbánást biztosított a tengerparttal nem rendelkező országok tranzitáthaladásának is. Ugyanez az álláspont tükröződött a nemzetközi vasúti forgalommal és a tengeri kikötők nemzetközi rezsimjével kapcsolatos egyezményekben.21 A második világháború előtti korszak nemzetközi egyezményeinek elemzése alapján tehát azt állapíthatjuk meg, hogy nem alakult ki olyan, nemzetközi jogilag kötelező szabály ■— sem mint általános jogelv, sem pedig mint egyezményes szabály —, amely a tengerparttal nem rendelkező államok tengerhez való kijutását általános érvénnyel biztosította volna. A továbbiakban azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen fejlődés zajlott le ebben a vonatkozásban a második világháború után. 2. A közlekedés szabadságának általános elvét, közelebbről az „átviteli szabadság”, azaz a tranzitáthaladásnak és az áruk tranzitforgalmának szabadságát a világháború után először az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) erősítette meg 1947-ben, az 5. cikk 2. és 6. bekezdésében.22 Ez az egyezmény sem foglalkozik azonban külön a tengerparttal nem rendelkező államok különleges igényeivel. Ebben a helyzetben érthetően nagy várakozás előzte meg az 1958-as genfi tengerjogi egyezmények kidolgozását, hiszen a tengerparttal nem rendelkező államoknak itt lehetőségük nyílt sérelmeik legalább részleges orvoslására. Ezzel szemben a Nemzetközi Jogi Bizottság által készített egyezménytervezet nem tartalmazott a kérdéssel kapcsolatos szabályozást. A tengerparttal nem rendelkező országok az ENSZ Közgyűlésének ülésszakán elfogadott határozat segítségével azonban a tengerjogi konferencia napirendjére tűzették a tengerhez való kijutás kérdését is. A genfi konferencia megnyitása előtt a tengerparttal nem rendelkező országok külön tanácskozást tartottak, amelyen hét, máig is érvényesnek tekinthető alapelvet dolgoztak ki. Az első három alapelv a tengerhez való szabad kijutásnak, a tengeri lobogó használatának és a hajózásnak a jogát szögezi le. A következő négy alapelv a fenti jogok gyakorlati megvalósítását szolgáló rendelkezéseket tartalmazza. A hét alapelvet hivatalos munkaokmányként a konferencia elé terjesztették, kissé átdolgozva és kiegészítve. Fel kell figyelnünk arra, hogy a munkaokmány társszerzői között — all tengerparttal nem rendelkező ország mellett — 8 parti országot is találunk.23 Mindkét dokumentum egyik legfontosabb sajátossága az volt, hogy kulcsrendelkezéseiben, így a tengerhez való kijutás és a szabad áthaladás biztosításáról szóló I. és V. alapelvben a tengerparttal nem rendelkező országokat megillető jogról beszél.24 A tengerparttal nem rendelkező államok, közöttük természetesen a Magyar Nép- köztársaság képviselői is, aktívan felléptek a konferencián javaslataik elfogadásáért. Ebben a törekvésükben néhány parti állam is támogatta őket, és itt külön említést érdemel, hogy a Szovjetunió mind Genfben, 1958-ban, mind azóta következetesen fellép a tengerparttal nem rendelkező országok jogos igényeinek kielégítéséért. Az 1958-as konferencia azonban csak viszonylag sovány eredményt hozott az alapelvek követeléseihez képest, és lényegében nem ment túl az első világháború után kidolgozott egyez-
