Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)
1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései
5. Igyekeznek destabilizálni az afrikai haladó rezsimeket és többek között segítséget nyújtanak az angolai szakadár csoportosulásoknak, az UNITA-nak és az FNLA-nak, valamint az etiópiai szeparatista mozgalmaknak. Mennyire egységes a Nyugat ennek a politikának a követésében? A közös egyeztetett döntések homlokzata mögött elég jelentős nézeteltéréseket fedezhettünk föl a tőkés hatalmak között, amelyek elsősorban saját állami érdekeiket igyekeznek biztosítani. Franciaország, amely a legaktívabb szerepet játszotta a nyugat-európai hatalmak közül a nyugatbarát afrikai rezsimek hatalmon tartásában, nem készül irányt változtatni. Giscard d’Estaing elnök nem titkolja, hogy a jövőben is sokoldalú politikai, katonai és gazdasági támogatást kíván nyújtani aMobutu-diktatúrának,mivel véleménye szerint ez a a rendszer az egyetlen reális garanciája annak, hogy Zaire mint állam fennmaradjon, következésképp a Nyugat hozzájuthasson Saba kincseihez Franciaország Mobutunak nyújtott igen aktív támogatása gyanakvást és elégedetlenséget kelt Belgiumban, amely a maga ellenőrzése alatt kívánja tartani Zaire kincseit. Az EGK tanácsának 1977-ben Londonban tartott állam-, illetve kormányfői szintű ülésén Belgium képviselője Franciaország sabai akcióival kapcsolatban kiejlentette: „Párizs különleges érdeklődést tanúsít Zaire ásványkincsei iránt és a belgák ezt a nemzetközi konkurrencia egyik formájának tekintik.” A NATO-tagországok 1978. júniusi párizsi tanácskozásán súlyos nézeteltérések merültek fel. Dánia, Norvégia, Hollandia, valamint Olaszország (belpolitikai okokból) megtagadták, hogy részt vegyenek az afrikai intervencióval összefüggő bármiféle katonai műveletben. A tanácskozás öt résztvevőjének (Egyesült Államok, Franciaország, Anglia, NSZK és Belgium) nézetei lényegesen eltértek az ilyen műveletek végrehajtásának módszereit illetően Franciaország amellett szállt síkra, hogy a lehetőség szerint gyorsabban növeljék az „Afrika-közi erők” katonai potenciálját és használják fel azokat valamennyi afrikai országban a felszabadító mozgalmak leverésének fő eszközeként. Anglia meglehetősen tartózkodóan fogadta ezt a javaslatot, hangsúlyozva, hogy a NATO égisze alatt létrehozott állandó katonai alegységeket Afrikában azonosítani fogják a NATO erőivel és úgy tekintik majd, mint a nyugati érdekek védelmezésének eszközét. Az NSZK javasolta, hogy szorítkozzanak a sokoldalú alapon történő fegyver- és lőszerszállítások bővítésére, s a fő figyelmet a gazdasági problémák megoldására fordítsák. Belgium amellett tört lándzsát, hogy a megvitatandó kérdések körét korlátozzák a kinshasai kormánynak nyújtott katonai segítségre és az „Afrika-közi erők” Zaire határain belüli alkalmazására. Az Egyesült Államok elvben támogatta az „Afrika-közi erők” létrehozását, de figyelembe vette a tanácskozáson részt vevők többségének álláspontját, és javasolta, hogy a végleges döntést halasszák későbbre. 1978. június 20-i nyilatkozatában Cyrus Vance amerikai külügyminiszter kijelentette, nyilván a szövetségesek és főként az afrikai országok megnyugtatására, hogy az Egyesült Államok nem fogja „lemásolni” Kuba és a Szovjetunió afrikai akciót, hanem inkább azoknak a problémáknak a megoldásában fog segíteni, amelyek ürügyet szolgáltatnak a külföldi beavatkozásra, továbbá elősegíti az afrikaiak önvédelmi képességének megszilárdítását. E célból az Egyesült Államok javítani akarja kapcsolatait Angolával, hangsúlyozta Vance.
