Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1979 (6. évfolyam)

1979 / 1. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Szkorov, A.: Nyugat-Európa és a fejlődő országok: a gazdaság és a politika kérdései

Az „Afrika-közi erők” kérdésében figyelmet kelt Anglia és az NSZK tartózkodó állásfoglalása.

Callaghan miniszterelnök számos beszédében kifejtette az angol kormány álláspontját, nevezetesen, hogy ha „tüzérséget” hoznak létre az afrikai kontinensen, ez nehezítheti a rhodesiai kérdés rendezését, mert alapot adna a Hazafias Frontnak ahhoz, hogy hivatalosan segítséget kérjen Kubától. Owen angol külügyminiszter egy nemrégiben tartott sajtókonferencián hangsúlyozta, hogy Angliának „nagyon jó barátai vannak Afrikában, és meg akarja tartani azt a jogát, hogy csapatokat küldjön, ha valamelyik baráti országot veszély fenyegeti”.

Az NSZK kormánya szeretné távol tartani magát az afrikai konfliktushelyzetektől. Genscher külügyminiszter szerint „a döntéseknek, amelyeket meg kell hozni, tisztán afrikaiaknak kell lenniük .. . Az afrikai függetlenséget magának Afrikának kell biztosítania. Semmi sem nehezítheti jobban az afrikai kérdés megoldását, mintha valamiképp kapcsolatba hozzák a Kelet és a Nyugat között folyó párharccal”. Mivel úgy véli, hogy az „Afrika-közi erők” létrehozása maguknak az afrikai államoknak a dolga, a szövetségi kormány még szállító repülőgépeket sem volt hajlandó küldeni a csapatok és fegyverek Zaire-bavaló átdobásához. Sajtókommentárok ezzel kapcsolatban megjegyezték, hogyha ezeket a csapatokat az ENSZ vagy az Afrikai Egység Szervezetének eszközeként hozták volna létre, akkor Bonn talán módosította volna álláspontját.

Azzal kapcsolatban, hogy megpróbálják aktualizálni a nemzeti felszabadító harc „feltartóztatásának” imperialista stratégiáját és a mostani helyzetben célszerűbb utakat keresnek az afrikai haladó erők elnyomására, Nyugat-Európában ismét megvizsgálják az „euro-afrikai szolidaritási egyezmény” megkötésének kérdését, amely első ízben Giscard d’Estaing francia elnök és Houphouet-Boigny elefántcsontparti elnök 1977. évi találkozóján vetődött fel. Egy ilyen egyezmény kezdeményezőinek elgondolása szerint jogalapot teremtene ahhoz, hogy a nyugat-európai hatalmak kritikus helyzetekben beavatkozzanak Afrikában (most a Nyugatnak nincs ilyen alapja), továbbá, hogy a nyugatbarát rezsimeket olyan gazdasági és katonai segélyben részesítsék, amely formálisan nem kapcsolódik a NATO-tömbhöz. Ám ezt az elgondolást, csakúgy mint az „Afrika-közi biztonsági erők” létrehozásának tervét, hevesen ellenzik az olyan államok, mint Algéria, Nigéria, Tanzánia, Zambia és Líbia, amelyek fontos szerepet játszanak nemcsak az Afrikai Egység Szervezetében, hanem az el nem kötelezettek mozgalmában is. Az ellentmondások köztük és a nyugati hatalmak között a legutóbbi zaire-i válság kapcsán ismét kiéleződtek.

így tehát új szakasz kezdődött a tőkés hatalmak politikájában; ezt a felszabadult államok belügyeibe való katonai beavatkozás tendenciáinak fokozódása jellemzi, azzal a céllal, hogy további fejlődésüket a Nyugat számára kedvező neokolonialista partnerség irányába tereljék. Ez a politika súlyos konfliktusokkal és nemzetközi bonyodalmakkal terhes, de nem állíthatja meg az antiimperialista forradalmak további fejlődését, azt, hogy ezek a forradalmak átalakuljanak a kizsákmányolás és az elnyomás minden formája elleni harccá.

118