Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Kiss J. László: A nemzetközi konfliktusok sajátosságai és típusai korunk világpolitikai folyamataiban
szakmentes megoldása a „rendszer” integrációjának a növelésével érhető el. Innen a feladat: milyen feltételek között, milyen „inputokra” van szüksége a „nemzetközi rendszer” alrendszereinek annak érdekében, hogy az integráció foka növekedjék.21 Ebben a felfogásban az integrációnak különböző szintjei vannak: az „univerzális integráció” a világbékerendszer, illetve a „világpolitika” szintje (nemzetközi vagy főrendszer), majd a regionális és állami szintek (alrendszerek) következnek. Az integráció rendszerállapotként, illetve folyamatként való felfogása egyfelől olyan új rendszerminőségek kialakulásáról beszél, amelyekkel a konfliktusban részt vevő felek korábban nem rendelkeztek, másfelől olyan funkcionális kölcsönös függőségi rendszerek létrejöttéről, amelyek a nem politikai szintű kapcsolatok elmélyülésével a politikai szférában is minőségi változásokat eredményeztek (spill over effect). Az imperialista külpolitika szükségleteinek megfelelően a nemzetközi konfliktusok megoldásának ezek az „általános” módszerei a konkrét osztályérdekeken alapuló amerikai globálstratégia gyakorlatának a részévé váltak. A tőkés társadalmi status quo fenntartása érdekében a konfliktusok „irányítását” és kezelését hangsúlyozó — főként amerikai eredetű — konzervatív konfliktológia az 1960-as évek elején számos nyugat-európai országban éles bírálatot váltott ki, amelyet elméleti síkon a legegyértelműbben a kritikai konfliktus- és békekutatás képviselői fejeztek ki.22 A „kritikai béke- és konfliktuskutatás” olyan képviselői, mint Gaining, Lars Dencik, Senghaas, Schmid arra mutattak rá, hogy a konfliktusok megoldásának, azaz a „béke” kutatásának szükségképpen együtt kell járni a tőkés társadalom bírálatával, az egyéni és kollektív agresszivitás alapját képező társadalmi és gazdasági viszonyok elemzésével és megváltoztatásával — végső soron a konkrét társadalomátalakító politikai gyakorlattal. Gaining nyomán számos polgári kutató egy „differenciált béke- és erőszakfogalom” alkalmazása mellett foglalt állást. Hangsúlyozták, hogy az általuk „negatívnak” nevezett béke fogalma pusztán a „közvetlen vagy személyes erőszak”, a háború hiányát jelenti. Senghaas a „negatív béke” koncepciója mögött a nyugat-európai fejlődésnek azt a tipikusan polgári felfogását látja, amely a békét a konfliktus hiányával, a nyugalommal és a renddel azonosítja. Könnyen belátható, hogy ez a koncepció — pl. a fejlődő országok jelentős részében — a politikai jogfosztottság, a gazdasági kizsákmányolás, a társadalmi periféria-helyzet, valamint a gazdasági és társadalmi mobilitás hiányának fenntartásával és meghosszabításával egyenértékű. A „személyes erőszak” fogalma más szempontból sem tartható fenn. Már Marx és Engels is rámutatott arra, hogy a személyes erőszakot nem lehet a társadalmi fejlődés, így a tulajdonviszonyok létrejötte okának tekinteni: az „erőszak” lehetősége már a munkamegosztás és így a termelőeszközök elosztásának meghatározott formáját előfeltételezi. A kritikai béke- és konfliktuskutatás képviselői a „negatív” békével szemben a „pozitív” béke megvalósítását tűzik ki célul, amely társadalmi és nemzetközi méretekben egyaránt a „strukturális erőszak” megszüntetését jelenti.23 A „strukturális erőszak” nem a „közvetlen és személyes erőszak” megnyilvánulása, hanem azokat a kapitalista, feudálkapitalista társadalmi-gazdasági viszonyokat jelöli, amelyek struktúrájukban rejtik a gazdasági kizsákmányolás, a politikai elnyomás, az 83
