Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 1. szám - Kiss J. László: A nemzetközi konfliktusok sajátosságai és típusai korunk világpolitikai folyamataiban

tusok sincsenek elszigetelődve, önmagukba zárva, kiszélesedésük, internacionalizálódá- suk veszélye mindig fennáll. A konfliktusok lényegének és struktúrájának a félreismerése lenne, ha pl. a ciprusi konfliktust a közvetlenül szemben álló görög és török közösség ellentéteire redukálnánk, és figyelmen kívül hagynánk Görögország és Törökország szerepét, az Egyesült Államokat és Nagy-Britanniát, a NATO katonai-politikai szerepét, sőt a közel-keleti, észak-afrikai és balkáni régiókat. Hasonlóképp helytelen a közel-keleti konfliktust a közvetlenül szemben álló felek konfliktusára redukálni. A nemzetközi konfliktusok elemeinek, mint egy rendszer elemeinek, meghatározott szerkezeti hierarchiájuk van. A rendszer alrendszerekre oszlik, amelyek egyesítik a struk­túra elsődleges meghatározó elemeit. Ám a rendszeren belül az elemek kölcsönhatása nem szükségszerűen fejlődik hierarchikusan. Sőt, az is lényeges, hogy a nemzetközi konfliktus struktúrájának elemzése nem jelenti valamennyi elem kölcsönhatásának meg­vizsgálását, hanem csupán azon elengedhetetlenül szükséges elemek és kölcsönhatásaik összefüggésének vizsgálatára korlátozódik, amelyek meghatározzák az adott nemzetközi konfliktus mint rendszer jellegét és funkcionálását. Az elemzést a nemzetközi konfliktus „központjától” — azaz közvetlen résztvevői­től és meghatározó vonatkozásaitól — kell elkezdeni, a konfliktus „perifériája” felé haladva. A közel-keleti arab—izraeli konfliktus esetében például ez annyit jelent, hogy min­denekelőtt Izrael, a palesztin nép, illetve olyan közvetlenül érdekelt államok kapcsola­tát kell megvizsgálni, mint Jordánia, Szíria és Egyiptom. Ezt követően a vizsgálat azokat a tömböket és az elkötelezettségek azon viszonyát — így az érdekelteknek a leg­nagyobb világhatalmakhoz fűződő kapcsolatait — veszi figyelembe az államrendszerek­ben, amelyek a konfliktus résztvevőire jellemzőek. Ezután következhet a konfliktus közvetlen résztvevőit és a konfliktusban meghatározott érdekekkel és célokkal rendel­kező más államokat tartalmazó alrendszer vizsgálata. Egy további szakaszban meg kell vizsgálni a nemzetközi szervezetek, így az ENSZ alrendszerének viszonyát az adott nemzetközi konfliktushoz. A konfliktus tartalma és struktúrája mellett a konfliktus fejlődésében mutatkozik meg legszemléletesebben a történeti jelleg. A nemzetközi konfliktusnak mint folyamat­nak a vizsgálata nem más, mint a folyamat mechanizmusainak, lényegében a konfliktus történelmi állapotainak elemzése. A történetiség elve alapján a konfliktus fejlődésének marxista vizsgálata elutasítja a nemzetközi konfliktusok Hermann Kahn-féle eszkalációs modelljét, amely a konkrét történelmi vonatkozásoktól függetlenül a várható konfliktus-szintekre az eszkaláció 44 lépcsőfokát programozza. A marxista felfogás számára a konfliktus fejlődésének akció—reakció sémaként való felfogása sem elfogadható.11 Bebizonyosodott, hogy az elmúlt két évtizedben a tőkés katonai szövetségek fegyverkezési politikája — mint a két világrendszer közötti konfliktus kifejeződése — sokkal „autonómabb” volt, mint ahogy ezt a tömegkommunikáció és a fegyverkezési propaganda állította. A fegyver­kezés strukturálisan beépült a tőkés országok közötti kapcsolatokba és társadalmaik újratermelési folyamataiba. A nemzetközi fegyverkezési verseny dinamikáját a feltétele­V

Next

/
Oldalképek
Tartalom