Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 4. szám - Joó Rudolf: A kisebbségi- nemzetiségi egyenjogúság: néhány alapelv és módszer nemzetközi áttekintése
szövegbe iktatását annak idején a Szovjetunió, Jugoszlávia s néhány más ország küldötte javasolta.6 A vezető nyugati hatalmak nemcsak a genocidium-egyezmény vitájánál vétózták meg a különleges kisebbségi jogok nemzetközi dokumentumban való rögzítését. A kisebbségi jogokat az általános emberi jogokkal mechanikusan azonosító álláspontjuk uralkodóvá lett a háborút követő békeszerződések szövegezésénél éppúgy, mint az Egyesült Nemzetek Szervezete működésének kezdetén. „Ha az államok tiszteletben tartják az egyéni emberi jogokat, nincs szükség a kisebbségek különleges jogainak prok- lamálására” — hangzott nyugati részről az érvelés, amelynek gyengeségére hamarosan rámutatott a gyakorlat, a tényleges kisebbségi-nemzetiségi konfliktusok. A nemzetközi erőviszonyok és a nemzetközi jogi szemléletmód lassú változása eredményeként a hatvanas évektől a kisebbségi probléma mind gyakrabban szerepel a különféle államközi és ENSZ-dokumentumokban. Ehhez kapcsolódva a kisebbségi jogok fejlődése hármas — egymással szorosan összefüggő — irányzatot mutat: az általános helyett a kisebbségi jellemzőket és igényeket jobban figyelembe vevő különleges, az individuális helyett a csoportra vonatkozó kollektív, a diszkriminációt tiltó negatív helyett az államokat meghatározott cselekvésre kötelező pozitív nemzetiségi jogok kerültek előtérbe. Mint ahogy helytelen azonosítani a diszkriminációt tiltó általános emberi jogokat a sajátos kisebbségi-nemzetiségi jogokkal, éppúgy nem volna helyes mesterségesen szembeállítani a kettőt. A különböző kisebbségi csoportok helyzetének elemzése során sokan úgy vélekednek, hogy „alapvető ellentét” van az amerikai néger szülő és a karintiai szlovén szülő törekvése között, amikor az egyik a fehérekkel kö%ös iskolába kívánja járatni gyermekét, küzd az elkülönítés, a diszkrimináció ellen, a másik éppen ellenkezőleg: külön anyanyelvű iskolát (vagy osztályt) akar, vagyis egyfajta „megkülönböztetést” igényel. A kisebbségi helyzetek, jellemzők történeti-szociológiai vizsgálata ad magyarázatot erre a felszíni ellentmondásra. Ezért lényeges, hogy a nemzetközi összehasonlítás többek között kiterjedjen a kisebbségi identitás és a hozzá kapcsolódó törekvések bemutatására; annak elemzésére, hogy mennyire kívánja egy adott csoport megőrizni különállását, „személyiségét”. Ebben az értelemben beszél a szakirodalom ,,akarati" kisebbségről (minority by will) és „kényszerű” kisebbségről (minority by force). A speciális nemzetiségi jogoknak csak abban az esetben van értelmük, ha a csoport törekvése a fennmaradás és nem az asszimiláció. Ellenkező esetben a velük szemben alkalmazott „különleges elbánás” politikai tartalma megváltozik: diszkriminációvá válik. A jogi-politikai rendszer akkor diszkriminálná az amerikai néger szülőt, ha megtagadná tőle azt a lehetőséget, hogy gyermekét a fehérekkel közös iskolába járassa. A karintiai szlovének esetében ugyanezt a diszkriminációt a szervezetileg is önálló oktatás lehetőségének megtagadása jelentené. A diszkrimináció hátrányos jogi, társadalmi megkülönböztetés. „Szélesebb értelemben a társadalmi helyzettel általában összefüggő, abból fakadó, vagy ahhoz fűződő bármilyen megkülönböztetés is diszkrimináció. Adott esetben a megkülönböztetés 30
