Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 4. szám - Kiss J. László: Az enyhülés nyugati felfogásairól
nalista vonatkozásokon kívül normatív elemeket is tartalmaz, s így azokkal a felfogásokkal is összevethető, amelyek szerint az enyhülés „nem folyamat, hanem meghatározott jellemzőkkel rendelkező politika”.17 A fentiektől eltérően N. Ropers a békés változás fogalmát tudatosan az enyhülés helyett használja és annak konkrét stratégiai tartalmat tulajdonít. Eszerint a békés változás az összeurópai kapcsolatok fellazítására irányul, és hosszú távon a szocialista országoknak a tőkés világ érdekeihez való alkalmazkodását előfeltételezi.18 Az enyhülési politikának a társadalmi rendszerektől független változóként, különösen „módszerként”, „eszközként”, vagy éppen „technikaként” történő felfogása és nem kevésbé az enyhülés és az enyhülési politika közötti különbség figyelmen kívül hagyása számos problémát vet fel. Mindenekelőtt az enyhülés nem azonos a konkrét, meghatározott osztály tartalommal rendelkező enyhülési politikákkal. Az enyhülés a nemzetközi erőviszonyok megváltozását visszatükröző objektív folyamat, amely az enyhülési politikákkal kölcsönhatásban áll, és azok objektiválódott eredményeit, az enyhülés intézményesült kereteit is magában foglalja. Ugyanakkor az enyhülésnek mint enyhülési politikának, puszta „módszernek” vagy „eszköznek” való minősítése nem ad magyarázatot a jelenség tartalmáról, történetiségéről, dialektikájáról sem. A békés változás koncepciójának tartalmát, valamint motívumait és célját a legvilágosabban a specifikus politikai gyakorlattal való összefüggése mutatja meg. A koncepció különösen az NSZK keleti, valamint a Nyugat multilaterális enyhülési politikájában öltött formát. Ilyen összefüggésben a békés változás először is az erőszak alkalmazásáról való lemondást jelenti.19 Pontosabban: a keleti szerződések és az EBEÉ Zárónyilatkozata az erőszak használatát törvénytelenné tette a nemzetközi politikában; a további változásra a „békés változás” nyújt perspektívát, amely önmagát legitimálja.20 Nyugati felfogás szerint a területi status quo nemzetközi jogi elismerése egyidejűleg hosszú távú megváltoztatásának előfeltételévé vált, azaz a területi status quo elismerése történelmi perspektívában a status quo békés megváltoztatásának dinamikus elemeit foglalja magában.21 A keleti szerződések és az EBEÉ Zárónyilatkozata a békés változás nyugati felfogásában nem csupán a nyilvánvalóan megváltoztathatatlannak az elfogadását jelentette, hanem a közös imperialista stratégia keretében az aktív koegzisztencia- politika, a „békés változás” kezdetét. Különösen jellemző az a nyugatnémet felfogás, amely szerint az NSZK a modus vivendi politikájaként a területi status quo elismerésével úgy mondott le az alkotmányban rögzített specifikus „nemzeti” céljáról, hogy azt a közös nyugati stratégia részeként a kelet—nyugati enyhülés hosszú távú folyamatába „internacionalizálta”, így a politikailag közvetett módon fenntartott „német opciót” ún. nyugati opcióvá változtatta.22 De végül is — vetődik fel a kérdés — a nyugati felfogások szerint hogyan valósul meg a békés változás? A válasz a keleti szerződéseknek és az EBEÉ Zárónyilatkozatának nyugatnémet, illetve általános nyugati értelmezésében jut kifejezésre. Eszerint a kétoldalú kelet—nyugati kapcsolatok normalizálódása után, az együttműködés bővülése, így az emberek, eszmék „szabad áramlása” a két német állam viszonyában a „nem7
