Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 4. szám - Kiss J. László: Az enyhülés nyugati felfogásairól
mákat vet fel, amelyek a funkcionális együttműködés érdekében elkerülhetetlenül a dezideologizálódáshoz járulnak hozzá.11 Az enyhülés funkcionális felfogása kétségbe vonja a két világrendszer közötti ellentmondás meghatározó jelentőségét, és az ideológiai harc szerepét leértékeli a funkcionalitás és az interdependencia javára. Továbbá nem veszi kielégítően figyelembe, hogy a funkcionális kapcsolatok sem „tiszták”, hanem elválaszthatatlanul összefüggnek a társadalmi-gazdasági rendszerek mibenlétével, sőt, maguk a gazdasági és műszaki kapcsolatok is ideológiai tartalom hordozói lehetnek. A kelet—nyugati kapcsolatok dezideologizálásának, illetve az ideológiai leszerelésnek a képviselői nem fogadják el a szocialista országok enyhülési koncepcióját, amely szerint a különböző társadalmi berendezkedésű országok közötti államközi kooperáció növekedése nem zárja ki az ideológiai harcot, és az államok közötti békés egymás mellett élés nem vonatkozik az osztályok közötti viszonyra.12 Az enyhülés mint békés változás Az enyhülés nyugati felfogásainak jelentős része a békés változás koncepciójával függ össze, amely számos vonatkozásban a funkcionalista megközelítés sajátosságait is magában foglalja. Ennek a felfogásnak az értelmezésében a nyugati politikai szakirodalom korántsem egységes. Egyes szerzők szerint a békés változás a békés koegzisz- tencia lenini eredetű elméletének az ellenpárja, s mint ilyen az enyhülésnél általánosabb fogalom.13 Más kutatók felfogásában az enyhülés maga a békés változás, illetve az enyhülés mint enyhülési politika a békés változás „módszere” vagy „eszköze”. N. Andrén szerint az enyhülés úgy fogható fel, mint „eszköz”, amelyet számtalan és egymástól különböző célokra használhatnak fel; lehet status-quo-irányultságú, defenzív „módszer” egy dinamikus folyamat irányításában. Mint ilyen — hangsúlyozza Andrén — a hatalmi struktúra fenntartásában és megváltoztatásában egyaránt érdekelt.14 Mások az enyhülési politikában mint a békés változás „eszközében” arra látnak lehetőséget, hogy a társadalmi reformok megvalósítása és a gazdasági, valamint a tudományostechnikai kapcsolatok optimalizálása érdekében csökkentsék a konfrontációs költségeket.15 W. Baudissin az enyhülési politikát olyan „módszernek” tekinti, amely a kölcsönös válság- és konfliktus-ellenőrzés, a fegyverkezés kooperatív szabályozása útján, valamint az ellenséges „image”-ok megszüntetésével olyan „stabil” állapothoz vezet, amelyben az „erőszakot” ellenőrzik. Ebben az összefüggésben a kölcsönös függőség kialakulása szempontjából az a kooperáció jelentősége, hogy az esetleges katonai konfliktus költségeit növeli, és ezzel valószínűtlenebbé teszi azt. Ahhoz, hogy a kooperáció az erőszak ellenőrzéséhez hozzájáruljon, „paritásosnak” kell lennie, vagyis az érintettek között a „nyereségnek” egyenlően kell eloszlania, és az új interdependenciák- nak nem szabad egyoldalú függőséggé válniuk.16 Látható, hogy az enyhülési politikának ,,módszerként” való felfogása a funkcio6
