Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - KÖNYVEKRŐL - Lavreckij, Joszip: Salvador Allende
gálatot, felemeltette az özvegyi és árvasági nyugdíjakat. Bár 1942-ben, majd 1946-ban is a Népfront által támogatott jelöltek győztek, mindkét esetben elárulták választóikat és átálltak a jobboldalra. Allende tiltakozásul már 1942 tavaszán lemondott tárcájáról és visszatért a törvényhozásba (melynek 1937-től elnökké választásáig tagja volt), majd 1943-ban pártja főtitkára lett. Mikor azonban a szocialisták egy része támogatni kezdte a kormányzat kommunistaellenes intézkedéseit, kivált a pártból, a parlamentben pedig határozottan felemelte szavát e politika ellen. A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején, mikor bebizonyosodott, hogy a kommunista pártot semmilyen eszközzel nem lehet kiirtani, sőt, erősödtek az antiimperialista, Amerika-ellenes megmozdulások, a chilei politikai élet ismét válságba került, a baloldal pedig újra az összefogás útjára lépett. Ezekkel az évekkel kezdődik Lavreckij könyvének második fejezete („Ütőn a La Mo- nedába”). Ekkor alakult meg a Népi Akció Front (FRAP), a Népi Egység elődje, a szocialista, a kommunista és a radikális párt összefogásával. És ez a csoportosulás Salvador Allendét jelölte 1952-ben az elnöki tisztségre. S bár ő maga is tisztában volt azzal, hogy még nincs esélye a győzelemre, fáradhatatlanul járta az országot, felkereste a legeldugottabb falvakat is, hogy pártja és a baloldal prgramját, követeléseit minél több emberrel ismertesse meg. Ekkor vált Allende életének a legfontosabb feladatává bejutni a La Monedába. Nem magának kívánta ezt a győzelmet, hanem a baloldalnak, a szocializmusnak. Ezekben az években érlelődött meg benne véglegesen a hit, a meggyőződés: van mód arra, hogy Chile — sajátos viszonyai következtében — békés fejlődés útján alakuljon szocialista állammá. Figyelemmel kísérte a harmadik világban végbemenő óriási változásokat, a szocialista országok fejlődését, és sokat utazott, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsön. Többször járt a Szovjetunióban, és 1959 januárjában, a forradalom győzelme után az elsők között látogatott el Kubába is. Itt ismerkedett meg és kötött barátságot Fidel Castróval és Ernesto Che Guevarával, akikkel a taktika kérdésében vitatkoztak ugyan (hiszen azok a fegyveres út hívei voltak), a stratégiai cél, a szocializmus győzelme azonban közös céljuk volt. Ez és a személyes szimpátia, a hasonló nevelés és a diákmozgalmakban szerzett tapasztalatok forrasztották megbonthatatlanná barátságukat. Az 1958-as, majd az 1964-es elnökválasztásokon ismét Allende képviselte a baloldalt. Mindkét esetben ő kapta második legtöbb szavazatot, de a törvényhozás jobboldali többsége — a hagyományra hivatkozva — a másik jelöltet választotta elnökké. (A chilei választási rendszer értelmében ha egyik jelölt sem kap abszolút többséget, a parlament két házának együttes ülése köteles a két legtöbb szavazatot kapott jelölt közül megválasztani az elnököt. Ez a rendszer kényszerítette rá tulajdonképpen 1970-ben az akkor ugyancsak jobboldali többségű parlamentet, hogy Allendét válassza elnökké, miután ő kapta a legtöbb szavazatot.) Az Egyesült Államok által támogatott jobboldal a választási hadjáratok idején semmilyen eszköztől nem riadt vissza, hogy megakadályozza a baloldal győzelmét. Folyt a plakátháború, a tömegtájékoztatási eszközök a legképtelenebb rémhíreket terjesztették az Al- lende esetleges győzelmét követő időszakról. A fő fegyverük azonban az a reformprogram volt, melyet az 1958-tól egyre komolyabb szerepet játszó kereszténydemokrata párt vezetése dolgozott ki. Lényege az volt, hogy a baloldal jelszavainak (agrárreform, társadalmi változás, a nemzeti jövedelem újrafelosztása stb.) kisajátításával és az osztályellentétek elfedésével próbálják megakadályozni a baloldal, mindenekelőtt a kommunista párt előretörését. A kereszténydemokrata Eduardo Frei elnöksége alatt (1964—1970) hamarosan bebizonyosodott, hogy szó sincs a reformprogram megvalósításáról, sőt, a kormányzat a korábban alkalmazott elnyomó eszközöket is bevetette a jobb életkörülményeket követelő munkások ellen. Az 1970-es elnökválasztásra készülő Chilében a jobboldal megoszlott. Külön jelöltet állítottak a konzervatív-reakciós erők, illetve 140
