Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 3. szám - Haraszti György: A világűrjog néhány időszerű kérdéséről
ban abból indult ki, hogy a geostacionárius pálya léte földi gravitációs jelenségekkel függ össze, és így az „nem tekinthető a világűr részének”. Ennek folytán a pálya egyes szakaszai az egyenlítői államok szuverenitása alatt álló terület részét alkotják, és természeti kincsnek minősülnek, amellyel az adott államok rendelkeznek. Az 1967. évi világűrszerződés rendelkezései a nyilatkozat szerint az egyenlítői államok jogait azért sem érinthetik, mert a világűr elhatárolása mindeddig nem történt meg, és így nem lehet érvet felhozni annak igazolására, hogy a geostacionárius pálya a világűr részét alkotja. Ami a gyakorlatban eddig kialakult, az pusztán a pálya „technológiai felosztása” volt, ez pedig nem egyéb, mint annak „nemzeti kisajátítása” (national appropriation), amit az egyenlítői országok nem fogadnak el. A konferencia elé terjesztett külön dokumentumok, így különösen az indonéz okmány kifejezetten utal a tengeri jogra, mint amelynek analógiájára alakult ki az állami szuverenitás a világűrben, sőt megemlíti az állami szuverenitás végtelen vertikális kiterjedését valló „usque ad coelum” elméletet is. A nemzetközi űr jog jelenlegi állása mellett nem nehéz ezt az érvelést megcáfolni. Az 1967. évi szerződés ugyan valóban nem állapítja meg a kozmikus térség alsó határát, de világosan és határozottan mondja ki II. cikkében azt a tételt, hogy „a világűrt, beleértve a Holdat és más égitesteket, sem a szuverenitás igényével, sem használat vagy foglalás utján, sem bármilyen más módon egyetlen nemzet sem sajátíthatja ki”. Az sem lehet kétséges, hogy a csaknem 36 000 km magasságban fekvő pálya valóban a kozmikus térségben helyezkedik el, hiszen igen sok mesterséges bolygó apogeuma sem éri el ezt a magasságot. Ha a kozmikus térség alsó határáról vitatkoznak is, ez csak annyit jelent, hogy a vita akörül folyik, vajon 80, 90 vagy esetleg 130 km-nél kezdődik-e a világűr.7 Köztudomású, hogy igen sok űrobjektum földközeli pontja ebben a magasságban van, és — amint erre már utaltunk — az ebben a tartományban folyó űrtevékenységet eddig egyetlen állam sem kifogásolta arra való hivatkozással, hogy az űrobjektumnak ebbe a térségbe való behatolása sérti az ő szuverenitását. Annak pedig, hogy a geostacionárius pálya összefügg-e a földi gravitációval, semmiféle jelentősége sincs a jogi minősítés szempontjából. Ha egyszer a pálya a kozmikus térségben helyezkedik el, akkor nyilván annak jogi sorsát osztja, függetlenül attól, hogy sajátossága minek tulajdonítható. Sőt, amennyiben a geostacionárius pályát sajátos tulajdonságánál és annál a ténynél fogva, hogy e tulajdonságának kihasználása csak korlátozott számú űrobjektummal lehetséges, természeti kincsnek tekintjük, ez sem jelentheti azt, hogy annak hasznosítása tekintetében azokat az államokat, amelyeknek területe mintegy 36 000 km távolságban e pálya alatt fekszik, más államokkal szemben kiváltságos helyzet illeti meg. Ha ez így volna, nyilvánvaló ellentétbe kerülnénk a világűrre vonatkozó alapszerződés idézett rendelkezéseivel, amelyek a világűr természeti kincseire vonatkozólag is irányadók.8 Feltehető még az a kérdés, mi a helyzet azoknak az egyenlítői államoknak a vonatkozásában, amelyek nem váltak részesévé az 1967. évi szerződésnek. Bár az alapszerződést az államok általában kedvezően fogadták, és 1977 elejéig 92 állam vált részesévé, ami jelentős szám, ha más fontos, generális sokoldalú szerződések résztvevőinek számával összevetjük, mégis az államok közösségének szám szerint több mint egyharmada nem vesz részt benne. Ezek közé tartozik Kolumbia is, amelynek az űrjogi albizottság ülésén 59
