Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 1. szám - Sz. Kiss Csaba: Az Ausztrál külpolitika változásának fő iránya

űrrepülések korában a Csendes-óceán és az Indiai-óceán között fekvő „ötödik konti­nens” stratégiai jelentősége az Egyesült Államok számára egyre nő. A Menzies-korszakban az ausztrál kormány világpolitikai kérdésekben hagyomá­nyosan hol Nagy-Britanniát támogatta (pl. a szuezi válság kapcsán), hol az Egyesült Államokat (pl. a KNK elismerésének megtagadása, vietnami háború). Ha a két patrónus véleménye eltért, kisebb szövetségesük igyekezett „egyenlő közelségben” maradni mind­kettőjükhöz. A „készséges szövetséges”, az „Egyesült Államok kisöccse” státusát és az önálló külpolitikai kezdeményezőkészség és cselekvés vele járó korlátozottságát az öt­venes években lényegében a munkáspárti ellenzék is elfogadta. A külpolitikai irányvo­nallal kapcsolatos — csupán hangsúlykülönbségekkel tarkított — konszenzus csak a Menzies-korszak után, a hatvanas évek második felében kezdett megbomlani, amikor a nemzetközi élet változásai fokozatosan kétségessé tették Ausztrália hagyományos nem­zetközi orientációjának alapfeltevéseit. Űj viszony keresése Ázsiával A technika, a kommunikáció rohamos fejlődése összezsugorította a néhány évtizede még biztonságosnak tűnő távolságokat, és a világháborús sokk utáni egy-másfél évti­zedben fokozta Ausztrália szorongását Ázsiától, amelynek egyévi népszaporulata több­szörösen meghaladja az egész ausztrál lakosság létszámát. Az ausztrál vezetők az ötvenes évek elején is tartottak az újjáéledő japán militarizmustól, amerikai ösztökélésre, kellet­lenül írták alá Japánnal a békeszerződést. Keményebb feltételeket akartak szabni a le­győzött országnak, mint az Egyesült Államok, amely előre tekintve, Japánban már leg­főbb ázsiai szövetségesét látta. A kormány azonban a fő fenyegetést csakhamar a kom­munista veszélyben lelte meg, forrását pedig mindenekelőtt a Kínai Népköztársaságban. A koreai, majd a vietnami háborúban való ausztrál részvételt is (1965-től) a — kínai ere­detűnek vélt — „kommunista agresszió” feltartóztatásával, a hirhedt amerikai „dominó­elmélettel” indokolták. A vietnami beavatkozás beillett az „előretolt védelem” — szin­tén amerikai csengésű — koncepciójába, akárcsak a malaysiai katonai jelenlét. Az efféle szerepvállalás hálátlanságáról a politikus ausztrál közvélemény már az évről évre terhesebb vietnami kalandból való kiábrándulás előtt is meggyőződhetett. Nagy nyugtalanságot keltett, hogy az ország 1963—1964-ben konfrontációba bonyoló­dott — Malaysia és Nyugat-Irián miatt — Indonéziával. Egyre kevésbé tűnt célszerűnek az is, hogy a Nyugattal tartó, de más környezetben fekvő, kis népességű ország nemzet­közi fórumokon, aktuális világpolitikai kérdésekben — például a fajüldöző rendszerek­nek nyújtott támogatás, az izraeli agresszió stb. — folytonosan szembekerüljön az afro- ázsiai országok csoportjával. Erősödött a felismerés, hogy az ázsiai országokkal, a köz­vetlen szomszédaival való viszonyt Ausztráliának nem a szembenállás, a bizalmatlanság és az idegenkedés, hanem a barátság és az együttműködés szellemében kellene alakítania, ez az országnak elsőrendű érdeke. A probléma abban rejlett, hogy „az Ázsia irányában folytatott amerikai politika nagymértékben megnehezítette Ausztrália számára azt a feladatot, hogy egyidőben jó kapcsolatokat tartson fenn mind Ázsiával, mind pedig az 35

Next

/
Oldalképek
Tartalom