Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Sz. Kiss Csaba: Az Ausztrál külpolitika változásának fő iránya
Egyesült Államokkal. Leegyszerűsítve, . .. amikor Ausztrália a legközelebb kerül az Egyesült Államokhoz, akkor a legtávolabb áll Ázsiától.”5 A vietnami háború aláhúzta ezt az összefüggést. Az R. Menziest felváltó Holt miniszterelnök elődjénél is készségesebben támogatta az agresszió délkelet-ázsiai eszkalációját. 1967-ben Washingtonban született szállóigéje („All the way with L.B.J.”) már- már az is kétségessé tette, nem váltotta-e fel a liberális kormány a „kettős elkötelezettséget” az egyoldalú amerikai orientációval. A hidegháborús klisékhez ragaszkodó ausztrál politikusok nem érzékelték eléggé a nemzetközi enyhülés olyan következményeit, mint a két világrendszer vezető hatalmai közötti tárgyalások rendszeressé válása, a kelet-nyugati kapcsolatok bővülése, az ideológiai szembenállás fennmaradása mellett a békés egymás mellett élés elveinek és gyakorlatának terjedése. A helyzet iróniája abban rejlett, hogy a hatvanas évek végén maga az Egyesült Államok is megkezdte vietnami és ázsiai politikájának „korszerűsítését”. A régi önbizalom, a feltétel nélküli, korlátlan antikommunista kötelezettségvállalásra való készség megingott. Johnson elnök bejelentése, hogy nem jelölteti újra magát, megdöbbentette az ausztrál vezető köröket, akárcsak a megváltozott erőviszonyokat és a korlátozottabb amerikai lehetőségeket figyelembe vevő új amerikai külpolitika tételes kifejtése, a Nixon- doktrína. „Központi tézise az, hogy az Egyesült Államok részt vállal szövetségesei és barátai védelmében és fejlődésében, de Amerika nem képes rá — és nem is fogja vállalni —, hogy minden tervet ő készítsen, minden programot ő tervezzen meg, minden határozatot ő hajtson végre .. .”6 A követelményt, hogy Ausztráliának magának kell keresnie a választ sok olyan nemzetközi kérdésre, amelyre korábban kész recepteket kapott, az ellenzékben levő ALP hamarabb megértette. A jobb- és baloldali szociálreformista erők széles spektrumát magában foglaló pártot nacionalista, populista hagyományai erősebben kötik a külpolitikai önállóság eszméjéhez. Ellenzéki pozíciója nem kötelezte, hogy presztízsokokból ragaszkodjék korábbi hibás döntésekhez. A liberálisok hidegháborús külpolitikájával szemben „hivatalból” hangoztatott óvatos munkáspárti fenntartások a hatvanas évek második felében egyre határozottabb ellenvéleményekké alakultak, amelyekből kezdtek kibontakozni egy alternatív külpolitika körvonalai. Míg az ALP a vietnami háborúban való részvételt 1965-ben csupán „nem tartotta bölcs döntésnek”, addig öt évvel később már az ausztrál csapatok sürgős hazarendelését követelte.7 Az ausztrál hivatalos politika megmerevedését, bizonytalanságait ironikus esetek sora bizonyította. Gough Whitlam, aki az ellenzék vezetőjeként évek óta a KNK-val való kapcsolatok javítását szorgalmazta — hiába —, 1971 júliusában munkáspárti delegáció élén Pekingbe utazott. A miniszterelnök, MacMahon élesen elítélte ezt a lépést, de néhány nap múlva világgá röppent a hír, hogy Nixon elnök is Pekingbe készül. Az ausztrál kormánynak a Nixon-sokkok miatt az Egyesült Államoknak tett szemrehányásai saját tekintélyét rontották. Az ausztrál politikában meglevő bizonyos fokú rugalmasság — az alapvető kérdésekben tanúsított merevség miatt — következetlenségnek hatott. 1960—61-től a KNK Ausztrália legnagyobb búzavásárlójává lépett elő, és a kereskedelmikapcsolatokmás terű
