Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 2. szám - TUDOMÁNYOS FÓRUM - Tolnai László: A katonai enyhülés problémái Európában

Túlságosan leegys2erűsítenénk azonban a kérdést, ha kontinensünkön a katonai enyhüléssel összefüggő akadályokat csupán csoportérdekek megnyilvánulásaként fognánk fel vagy a politikai vezetéstől független tényezők szabad játékterének tekintenénk. A katonai enyhülés lehetőségeit alapvetően az egyes országok és országcsoportok politikája határozza meg, amely irányultságával döntő tényezője lehet a nemzetközi folyamatok alakításának.

Az utóbbi időben érezhetően megnövekedtek az akadályok a katonai enyhülés előtt és a korábban kedvező folyamatok lelassultak. A külső és belső problémák elmélyülésével párhuzamosan fokozódott a fegyverkezés üteme az Egyesült Államokban és a nyugat-európai országokban, ami a fegyverzetek minőségi fejlesztésében és egységesítésében, a közös tervezés megvalósítására és az infrastruktúra összehangolására irányuló erőfeszítésekben nyilvánult meg. Mindez együtt járt a katonai költségvetések jelentős növekedésével.

Az enyhülés azonban ezzel ellentétes tendenciákat hozott a felszínre. Határozottabban jelentkeztek az Atlanti Szövetség egyeztetett koncepciójától eltérő, különálló törekvések, amelyek esetenként a NATO-tagállamok között közvetlen konfliktusokhoz vezettek. De jelentős nehézségeket okozott a szociálpolitikai és a katonai kiadások között létrejött feszültség is. A megoldáshoz elsősorban a közvélemény áthangolására és bizonyos politikai tényezők megnyerésére volt szükség.

így elképzelhető, hogy az Atlanti Szövetség egyes politikusainak és katonai vezetőinek nyilatkozatai a külső veszélyek fokozódásáról vagy a nyugati érdekek aláakná- zásáról ilyen célokat is szolgálnak. A fenyegetettség érzésének a növekedése elfogad- hatóbbá teszi a katonai programok emelkedő költségvetési tételeinek indoklását.

Érdekes megvizsgálni ebből a szempontból a Varsói Szerződés, illetve a Szovjetunió expanziós törekvéseiről készített elemzéseket. A kiindulópont csaknem mindig az erő és a képesség, vagy az erő és a szándék összekapcsolása, amely módot nyújt nehezen vitatható bizonyítékok felvonultatására.

Az NSZK-ban 1970-ben megjelent Fehér Könyv például a következőket állapítja meg: „A politikai döntési szabadságunkat szűkítő durva nyomás vagy fenyegetés reális veszélynek tekinthető, amellyel a Szövetségi Köztársaságnak és szövetségeseinek esetleg szembe kell nézniük. Ehhez képest a katonai agresszió veszélye jelenleg nem túl nagy”. E felfogás szerint tehát a katonailag erős szocialista közösség képességeinél fogva is eleve veszélyeztetheti a Nyugatot, korlátozhatja a nyugat-európai NATO-tagállamok szuverenitását. A szocialista országok érdekeinek fokozottabb figyelembe vétele a „Kelet felé orientálódó semlegesség” és a kommunista pártok szerepének növekedése állítólag „aláássa Nyugat-Európa identitását”. A következtetés logikus: csak az egységes, katonailag erős Atlanti Szövetség képes szembenézni ezekkel a veszélyekkel, ami viszont áldozatokat igényel.

Hasonló gondolatokat sugalmaz a NATO és a Varsói Szerződés katonai potenciáljának célzatos összevetése is. Azt a tényt, hogy a Varsói Szerződés integrált erői a közös érdekekből fakadó egyeztetés következtében szervezettebbek, irányításuk és fegyver79