Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 2. szám - Hidasi Gábor: A jelenlegi kínai vezetés gazdaságfejlesztési és gazdaságpolitikai dilemmái

vezetés nagyhatalmi és hegemonista törekvéseit szolgálja. E politika eredményeként az egyébként elmaradott Kínai Népköztársaság ma rendelkezik a világhatalmi státus egyik fontos szimbólumával, a nukleáris fegyverekkel és célbajuttató eszközöket gyártó, viszonylag fejlett hadiipari ágazatokkal, s az ehhez szükséges ipari háttérrel. Ezzel egyidejűleg azonban a népgazdaság több százmillió főt foglalkoztató tradicionális termelési ágazataiban, sőt az ipar jelentős részében is alig változott a termelés technikája, s ennek megfelelően a dolgozók munkatermelékenysége és életszínvonala is lényegében a korábbi alacsony szinten áll. Ennek a torz, aszimmetrikus fejlődésnek az árát tehát a kínai nép fizette meg és fizeti még a jövőben is. Ennek a „fejlődésnek” a következményei teljes mélységükben ma még nem mérhetők fel. Itt csak a legfontosabbakra utalunk:

1. Az elmúlt két évtized helytelen gazdaságfejlesztési irányvonala és gazdaság- politikája következtében a kínai gazdasági fejlődés alapvető ellentmondásává vált a% óriási szakadék a döntően „önerőre való támaszkodásra” kényszerített tradicionális termelési szektor ágazatai (a mezőgazdaság, a vidéki ipar és a városi kisipar jelentős része), valamint a közfonti eszközökből és támogatással fejlesztett modern nagyipar műszaki színvonala között. A mezőgazdaság és az ipar közötti szakadék továbbra is mélyül. Ez az alapvető ellentmondás számos feszültségben és aránytalanságban nyilvánul meg:

a) az elevenmunka termelékenységének óriási különbségeiben. Netto termelési értékben (azaz a nemzeti jövedelem termeléséhez való közvetlen hozzájárulás mértékével) mérve például — hozzávetőleges számításaink szerint — 1977-ben az egy foglalkoztatottra eső újonnan előállított érték a modern iparban kb. 3100, a városi kisiparban 1300, a kommunaiparban 650, a mezőgazdaságban pedig mindössze 220 jüant tett ki;

b) a termelés tradicionális ágazatainak, közöttük is elsősorban a mezőgazdaságnak igen alacsony felhalmozóképességében. így ezek az ágazatok — tekintettel a korszerű termelőberendezések és felszerelések magas árára — egyszerűen képtelenek a modern technika saját erőből történő megvásárlására és a korszerű termelési eljárások szélesebb körű alkalmazására, ami végeredményben a primitív technika és az elavult termelési eljárások konzerválását, a munkatermelékenység alacsony szinten tartását eredményezi.

2. A mezőgazdaságban foglalkoztatott munkaerő alacsony és lényegében már két évtizede stagnáló termelékenysége a mezőgazdasági termelés növekvő mértékű lemaradását vonta maga után, ami további feszültségeket és szerkezeti aránytalanságokat idézett elő a kínai gazdaságban. Ez mindenekelőtt az élelmiszerellátás krónikus nehézségeiben és a könnyűipari alapanyag- ellátás hiányosságaiban tükröződik. Végső fokon így a társadalom fogyasztási alapja relatíve szűkül és a külkereskedelmi forgalom növekedése is korlátozott. A nemzeti jövedelem szerkezetében — a termelési és fogyasztási oldalon egyaránt — a gazdasági fejlettség, pontosabban fejletlenség kínai fokán teljes mértékben ésszerűtlen és torz arányok alakultak ki:

a) a termelési oldalon a mezőgazdaság részesedése—, amely jelenleg is még a nép- gazdasági munkaerőalapnak legalább kétharmadát (mintegy 260 millió fő) köti le — az 1957. évi 47%-ról 1977-re 23%-ra csökkent, miközben a jelenleg mintegy 60 millió főt foglalkoztató ipar (mindkét szektorát beleértve) részesedése 29%-ról 47%-ra nőtt;

b) a felhasználás oldalán a fogyasztási alap arányának állandó csökkenése és az élel49