Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Hidasi Gábor: A jelenlegi kínai vezetés gazdaságfejlesztési és gazdaságpolitikai dilemmái
HIDASI GABOR A jelenlegi kínai vezetés gazdaságfej lesztési és gazdaságpolitikai dilemmái A Mao Ce-tung halála után kialakult új kínai vezetésnek rendkívül súlyos gazdasági örökség jutott osztályrészül. A „négy modernizálás” véghezvitelének és ezáltal az évszázad végére „a világ élvonalába kerülésnek” az a távlati gazdaságfejlesztési célprogramja, amelyet a Kínai Népköztársaság vezetői még 1964 végén tűztek az ország elé, ma a legtöbb vonatkozásban kevésbé látszik megvalósíthatónak, mint meghirdetése idején. Az idő múlásával az időtényező a kínai vezetés legkérlelhetetlenebb ellenfelévé vált. Nem véletlen, hogy ma Kínában egyre többen és egyre nyíltabban „elveszett évtizedről” beszélnek.1 Teng Hsziao-ping 1977 őszén egy interjúban mintegy 50 esztendőre becsülte Kína lemaradását a fejlett ipari országok tudományos és műszaki színvonala mögött, és úgy nyilatkozott, hogy az élenjáró országoktól Kínát elválasztó szakadék az elmúlt évtizedben nem szűkült, hanem ellenkezőleg, tovább mélyült és szélesedett.2 A kép, amely a betekintési lehetőségek határain belül elénk tárul Kína gazdaságának jelenlegi állapotáról, valóban elszomorító. Az egy főre jutó nemzeti jövedelem — a szórványos kínai adatközlések alapján — még 1977 végén sem érte el a 300 jüant. A kb. 45%- os felhalmozási ráta miatt azonban ennek alig valamivel több, mint a fele, mindössze 160 jüan jut személyes fogyasztásra. Az életszínvonal alig észrevehető emelkedése vagy éppen stagnálása nemcsak a nemzeti jövedelem torz felhasználási szerkezetének következménye. Nagyobb arányú emelésének eleve gátat szab az élelmiszertermelés lassú növekedése, amely az utóbbi időben már a lakosság természetes szaporodásával sem tud lépést tartani. (Míg 1970-ben a hivatalos adatok szerint 309 kg gabona jutott egy lakosra, 1977-ben ez a mennyiség ■— 265 millió tonnás gabonatermést és 880 millió lakost feltételezve — csak 300 kg-ot tett ki.) Ez a jövedelmi és élelmiszertermelési szint országos átlagban napi 2000—2100 kalória fejenkénti élelmiszerfogyasztást tesz lehetővé, ami a fizikai munkát végző dolgozók széles rétegeinél eleve korlátozza a munka intenzitását. Ha emellett figyelembe vesszük, hogy éveken át ostorozták és mellőzték a jobb és intenzívebb munkára való anyagi ösztönzést, és hogy az erkölcsi ösztönzés módszereivel 43
