Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 2. szám - Inotai András: Az amerikai-nyugatnémet "speciális kapcsolatok" új elemei
Az NSZK viszonya az amerikai tervekhez Amíg az amerikai NSZK-politika körvonalai meglehetősen világosan kirajzolódtak az elmúlt években, az NSZK külpolitikájában alig fedezhetők fel elméletileg kidolgozott új elemek ebben a vonatkozásban. Ugynakkor számos gyakorlati lépés bizonyítja, hogy az NSZK-nak is van némi mondanivalója az amerikai tervek megvalósításához. Nyilvánvaló, hogy az NSZK nem mindenben ért egyet az USA rá vonatkozó elképzeléseivel, még azokban a pontokban sem, amelyek látszólag messzemenően igyekeznek figyelembe venni a nyugatnémet érdekeket. A különbségek döntő oka az, hogy amíg az USA az NSZK felhasználásával meglevő érdekeit akarja stabilizálni — amelyek szerkezete egy ideje már kialakult és a legutóbbi változások következtében egy részük veszélyeztetett helyzetbe került —, az NSZK mint új világgazdasági és világpolitikai tényező éppen e meglevő, kialakult környezet számára kedvező vonásait akarja erősíteni, hogy minél több nyugatnémet érdek beépülése váljék lehetővé. A két politikai hozzáállás alapvető eltérése a passzív (érdekvédő) és az aktív (új érdekek érvényesülésére törekvő) magatartás különbözőségéből fakad. Valószínű, hogy az NSZK — mind tényleges ereje, mint eddigi tapasztalatai alapján —- ezen törekvését egyrészt a nyugat-európai térségen belüli látszategyensúly fenntartásával, másrészt az USA-hoz fűződő kapcsolatokon belül az együttműködés további erősítésével véli megvalósíthatónak. Éppen a Nyugat-Európa és az USA közötti választást igyekszik a jövőben is elkerülni, illetve saját követeléseit, külön érdekeit nyugat-európaiként megfogalmazni. Aligha valószínű azonban, hogy ne kényszerüljön gyakoribb és az eddigieknél nyíltabb színvallásra. Aktív közvetítői szerepe így kiegészülhet egyfajta kényszerű lavírozással (passzív közvetítés). Ha Nyugat-Európában nem az NSZK-nak sikerül elkerülnie az USA-val való speciális viszony olyan megerősödését, amely a többit kizárva egyetlen lehetőséget nyújtana a nyugatnémet érdekek egyfajta érvényesítésének. Ennek természetesen messzeható következményei lehetnének mind Nyugat-Európa, mind a világgazdaság, továbbá az enyhülési folyamat jövőjére. A fenti alaphelyzet huzamosabb fenntartása mellett — vagy inkább éppen ilyen feltételek mellett — az NSZK és az USA közötti konfliktív mező is kiszélesedhet. Mindenekelőtt a dél-európai és a kelet—nyugati fejleményekkel kapcsolatban várható eltérő reagálás, de a fejlődő országokhoz fűződő viszony kérdésében sem biztosított előre az összhang. (Még akkor sem, ha a McNamara ajánlására 1977 végén létrehozott „Észak— Dél bizottság” vezetője Brandt lett azzal a céllal, hogy közvetítőként javítsa „az ipari nemzetek és a harmadik világ országai közötti gazdasági kapcsolatokat”). E három kérdéskör fejleményei az érdekellentéteken túlmenően változtathatják az NSZK és az USA között kialakult kapcsolat jellegét is, meghatározhatják az USA külpolitikájában az NSZK-nak szánt szerep realitását. Ezért mindhárom viszonylatban a politikai-gazdasági játszma valamennyi érdekelt résztvevője befolyásolja valamilyen formában a „speciális viszony” jövőjét. A dél-európai térséggel kapcsolatos ellentétek abból adódnak, hogy az NSZK — tekintettel gazdasági érdekeire és földrajzi közelségére — politikai és gazdasági terveket 40
