Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)

1978 / 1. szám - Szirtes I. János: Az NSZK nyugati politikája

hogy mások javaslatát nyugatnémet érdekekalapjánmódosítva támogatta és vitte tovább. A háború utáni helyzetben ugyanis számolni kellett azzal, hogy „saját” javaslatai ellenállásba ütköznének. A német imperializmus tehát gyenge pozíciót látványosság nélkül, közvetett módon, a külföldi javaslatok nyugatnémet adaptálásával és támogatásával igyekezett érvényesíteni.

Nyugat-Európa politikai egységének támogatása azonban nemcsak a nyugatnémet állam gyengeségéből fakadt. Több cél elérését próbálta elősegíteni, és átgondoltan, „megalapozva” szolgálta a német imperializmus érdekeit. Négy ilyen rejtett szándék említhető meg.

Először: „Miután a hatalompolitikai szélhámosságot és a túlfűtütt nacionalizmust ... az 1945. évi teljes összeomlás követte, egyetlen német kormány sem engedhette meg magának, hogy a régi nagyhatalmi politikát folytassa.”4 Figyelembe kellett venni a szomszédok történelmileg megalapozott fenntartásait a német imperializmus politikájával szemben. Ennek hatásos eszköze volt a nyugat-európai egység támogatásának politikája, hiszen a nyugat-európai keretek látszatra biztosították Nyugat-Németország „veszélytelenségét”. Ez a koncepció teszi érthetővé, hogy a nyugatnémet alkotmány 24. cikke — az alkotmányjogban páratlan módon — miért teszi lehetővé a szuverén jogoknak nemzetközi szervezetekre történő átruházását. A háború utáni időszakban a német imperializmus „saját” nemzeti szuverenitásának szupranacionális intézményekre történő átruházásától nagyobb mozgásszabadságot várt, mint amilyet a megszállók által szabályozott jog biztosított számára.

Másodszor: a nyugat-európai egység gondolatának támogatása a német imperializmus számára kedvező volt azért is, mert az ún. „Európa-gondolat” segítségével a fele- lősségrevonás veszélye nélkül, a német történelem tanulságainak levonása nélkül lehetett a hatalmat átmenteni. Az ún. „Európa-gondolat” akadályozta a nemzeti alternatívák kidolgozását, és menekülés volt a múlt elől, melyet feledtetni kívántak. A német imperializmus ezt az utat azért is választhatta könnyen, mert Nyugat-Európa többi államának uralkodó köreinél nagyobb tapasztalatokkal rendelkezett a szövetségi államformával kapcsolatban, és tudta, hogy ilyen keretek között tág lehetőség nyílik saját célok elérésére, hiszen „a szuverenitás megoszlik a szövetség és a tartományok között. Így egyszerre lehetséges a bajor és a (nyugat)német hazafiság, és egyszerre lehet München és Bonn a főváros”.6 Ily módon kialakult a „saját nemzeti szuverenitás” feladásának látsza- szata, amiből politikai előnyök születtek. Paradoxnak tűnik, mégis igaz: a német imperializmus aligha követelhette volna nyíltan az önállóságot, ám azzal, hogy a többi nyugateurópai államtól is szuverenitásuk feladását várta és követelte, nagyobb lehetőséget kapott mozgásszabadságának visszanyeréséhez.

Harmadszor: az „Európa-gondolatnak” konkrét hatalompolitikai háttere is volt. A Nyugat-Németországgal szemben támasztott nyugati területi követelések elhárításáról van szó, amelyek megnyilvánultak pl. a Saar-vidék kérdésében. A nyugat-európai egység követelése és támogatása lehetővé tette a Nyugat-Németországgal szembeni területi követelések visszautasítását.

Az „Európa-gondolat” valóban alkalmas volt területek elcsatolásának meghiúsítá20