Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Szirtes I. János: Az NSZK nyugati politikája
sára, hiszen az egységes szövetségben határkérdéseknek nincs helye. Mindez azonban kérdésessé teszi, hogy valóban kívánta-e a nyugatnémet imperializmus a nyugat-európai egységet, vagy az NSZK átmeneti jellegének oly gyakori hangsúlyozása (az Európai Unióhoz vezető úton) csupán taktika volt, amely a meghirdetett célt szolgálta, de nem takart komoly szándékot. A nyugat-európai egység gondolatának komolyságát — a területi kérdés mellett — az Európai Védelmi Közösséggel (EVK) kapcsolatos nyugatnémet álláspont is kérdésessé tette. Müller-Roschach például Erhardra hivatkozva azt írja: „Miután az EVK megfeneklett, és az Európai Politikai Közösség nem jött létre”, le kell mondani a „további szupranacionális részintegrációról, amely már a Gazdasági Minisztérium Tudományos Tanácsának 1953. május 1-i és október 1-i véleménye szerint is veszélyes út”.6 Negyedszer: a nyugatnémet társadalmi rendszer kapitalista voltának megtartását célzó és az „Európa-gondólaiban” is kifejező hagyományos antikommunizmus mellett a német tőke olyan politikát igényelt, amely a két társadalmi rendszer harcában a Nyugat számára szükségessé tette a német imperializmus megerősödését. Ez az igény az antikommunizmus és a szupranacionális, imperialista Európa-frazeológia köntösében jelent meg. Politikai szinten ez az erő politikáját, tehát az európai status quo el nem ismerését jelentette. A szocialista országok irányában a határaik és társadalmi rendjük megváltoztatását és a helyzet állandó élezését célozta egészen addig, amíg a kiszemelt áldozatok annyira meggyengülnek, hogy a cél elérhetővé válik. A hidegháborús korszak keleti politikája így eszköze volt a nyugati politikának. Ezen belül pedig az egész keleti politika az NDK Nyugat-Németországba történő „integrálásának” szolgálatában állt, vagyis a „Németország-politikában” manifesztálódott. A német imperializmusnak a hidegháborús politikában játszott önálló szerepét éppen az mutatja, hogy saját „Németország-politikáját”, azaz területi követeléseit összekötötte az „Európa-gondolattal”, és így az enyhülést még akkor is gátolta, amikor annak feltételei már kialakultak. Azzal, hogy a német kérdést európaizálták és az enyhülést az NDK „visszaszerzésétől” tették függővé, az amerikai feltartóztatási politika Európában felbecsülhetetlen taktikai eszközhöz jutott, ugyanakkor pedig a német imperializmus az önállóságához vezető úton számos előnyre tett szert. Az NSZK keleti politikájának van egy olyan oldala is, amely erőteljesen megvilágítja a bonni szándékokat, ezért vizsgálata célszerű. Az újrafelfegyvérzés kérdéséről van szó. Az európai politika mellett ez az a terület, ahol az alapvető célok különös élességgel domborodnak ki. Először: az újrafelfegyverzésről elfoglalt álláspont — az Európa-politikához ha- hasonlóan — több érdek egybeeséséből alakult ki. Első helyen az önrendelkezési jog visszaszerzését lehet megemlíteni, ugyanis — a bonni uralkodó körök véleménye szerint — ezt a célt csak az újrafelfegyverzés biztosíthatta.7 Érdekes és kevésbé ismert tény, hogy az ellenzéki SPD is ezt az álláspontot képviselte. A Kurt Schumacher körül tömörülő SPD nem azért ellenezte a kormány külpolitikáját, ezen belül az újrafelfegyverzést, mert elvi kifogásai voltak, hanem mert: „Németország teljes katonai és politikai egyenjogúsítását”8 kívánta, míg Adenauerék ugyanezt a célt lépésről lépésre próbálták elérni. 21
