Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Szirtes I. János: Az NSZK nyugati politikája
folytatott külpolitikája azonban anyugati politika háttere nélkül nem értékelhető reálisan. Emellett a NATO és Nyugat-Európa fejlődésének iránya és perspektívái nem mellékesek a béke, a biztonság és az enyhülés szempontjából sem. Az NSZK nyugati politikájának vizsgálata hozzájárul ennek a kérdéscsoportnak megfelelő értékeléséhez is. A nyugati politika első szakasza: az önállóság visszaszerzése A feltétel nélküli kapituláció magában rejtette a német történelem új korszakának lehetőségét. A lehetőségek azonban csak a későbbi NDK területén valósultak meg. A nyugati megszállási zónák területén újraszerveződő német imperializmus régi hagyományához híven ismét elkövette azt a hibát, amire Gustav Stresemann 1916-ban így hívta fel a figyelmet:,,.. . nagy rétegek illúzióban élnek, és valóban jelentős erőnket a világ egyéb erőihez képest túlértékelik .. .”2 Ez az illúzió vezetett a háború befejezése után ahhoz, hogy a német kapitalizmus nem azt az utat választotta, hogy a győztes hatalmak mindegyikével békés politikát alakítson ki s ezzel biztosítsa Németország egységét és önálló fejlődésének feltételeit. A német imperializmus ehelyett úgy értékelte a helyzetet, hogy új szerepének megteremtése hosz- szabb időt vesz igénybe. Ezt a politikát a nyugati orientációban és tartópillérében, az „Európa-politikában” vélte felfedezni. A kibontakozó hidegháború körülményei között a német imperializmus — hagyományosan agresszív antikommunizmusa mellett — az amerikai feltartóztatási politikában való aktív részvétellel kívánta stabilizálni helyzetét. A politikai propaganda szintjén ezt a koncepciót az „egység helyett szabadság” és „a Nyugattal az újraegyesítésért” jelszavak fejezték ki, s egyúttal a tényleges célok álcázását szolgálták. A nyugati politika a kitűzött cél, az önállóság visszaszerzésének eszközévé vált. A bonni nyugati politika a hidegháború korszakában nem a hagyományos értelemben vett nemzetközi kapcsolatok fogalomkörébe tartozik. Az 1945 utáni időszakban nemigen érvényesültek tágan értelmezett nyugatnémet külpolitikai érdekek. A külpolitika a belpolitikai önállóság visszaszerzésére irányult, és e cél elérésének első lépcsőjeként szolgált. A német imperializmus a nyugati politika első korszakában, az ötvenes években taktikailag hajlékony magatartást tanúsított: „A franciákkal, hollandokkal, belgákkal, britekkel, amerikaiakkal való kapcsolatban . .. tudatában volt annak, hogy a Szövetségi Köztársaság, mint a hitleri birodalom utódállama, morális előítéletekkel találkozik, amelyeket politikailag figyelembe kell venni. Nyugaton az NSZK ezért szerény, kompromisszumokra hajló és előfeltételeket elfogadó politikát folytatott.”3 Ebből kiindulva az NSZK — már hivatalos megalakulása előtt is — a hagyományos hatalmi politikáról látszólag lemondva, Nyugat-Európa politikai egységének leglelkesebb hívévé vált. Ha ennek a folyamatnak a kialakulását figyelemmel kísérjük, feltűnik, hogy Bonn az Európa Tanácsot, a Montánuniót, a Nyugat-európai Uniót, egyszóval az ún. „Európa-gondolat” gyakorlati megvalósítására irányuló minden javaslatot aktívan támogatott, anélkül hogy saját elképzelésekkel állt volna elő. Szembetűnik azonban az is, 19
