Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Schulz, Eberhard: Az Európai közösség Keleti kapcsolatai
A gazdasági kapcsolatok a szerző szerint Angliának kevésbé fontosak, egyrészt mert északi-tengeri olaj kincse miatt nem érdekelt a Szovjetunióból való energiaimportban, másrészt mert termékei a szocialista piacokon kevésbé versenyképesek. Ugyanakkor nem szabad az érdekeket rövid távon megítélni. Távlatilag Anglia számára a szocialista piacok igen fontossá válhatnak exportexpanziós törekvései miatt. R. Morgan kiemeli, hogy az EK tagországai és a szocialista országok közötti kétoldalú gazdasági-műszaki együttműködési megállapodásokkal mind a Közösség szervei, mind tagországai elégedettek lehetnek, mivel ezek nem terjednek ki a közös kereskedelempolitika hatálya alá tartozó vám- és egyéb kérdésekre. H. Stehle Olaszországról írva kifejti, hogy itt nem alakult ki önálló keleti politika, csupán a szovjet—amerikai dialógus, illetőleg az enyhülés kibontakozása után, mintegy alkalmazkodási folyamatként került sor a keleti kapcsolatok fejlesztésére. Különösebb aktivitás ezt az időszakot sem jellemezte. Még a „latin testvérország”, Románia kezdeményezéseire sem nagyon reagáltak; a román kormányfő, majd később Ceausescu államelnök látogatását évekig nem viszonozták, s konkrét politikai előrehaladás nem mutatkozott. Merőben másként alakultak a külgazdasági kapcsolatok. Olaszország már az 1960- as évek elején jelentős forgalmat bonyolított le a szocialista országokkal, majd számos gazdasági, műszaki és tudományos együttműködést létesített. Az 1970-es évek közepén az NSZK és Finnország után már Olaszország a Szovjetunió harmadik legnagyobb nyugateurópai kereskedelmi partnere. A keleti kereskedelem dinamizmusa és a keleti politikában való passzivitás ellentmondásának okát a tanulmány abban látja, hogy Olaszországban az államközi kezdeményezések jelentős része a kormány hatásköréből a gazdasági vezető körök kezébe ment át. Az állam támogatta e nem hatósági „kereskedelempolitikát”, már csak annak érdekében is, hogy a sűrű kormányválságok közepette Kelet-Európával viszonylag stabil kapcsolat létesüljön. A kötet szerkesztője, E. Schulz vállalkozott bizonyos összefoglaló következtetések levonására. Gondolatok az Európai Közösség keleti kapcsolatainak kialakításához c. zárótanulmányában ő is szembekerül azzal a kérdéssel, hogy mennyiben indokolt az EK esetében közös külpolitikáról beszélni. Megkülönbözteti a „külpolitika” és a „külkapcsolatok” fogalmát. Az eltérés lényegét abban látja, hogy az előbbi zárt döntési központot feltételez, az utóbbi viszont csak egyeztetést és koordinációt. A Közösség és a szocialista országok kapcsolatairól szólva jelentősnek tartja, hogy az EK KGST-országokba irányuló technológiai exportjának helyzete — a földrajzi adottságoknak köszönhetően — kedvezőbb, mint az Egyesült Államoké és Japáné. A gazdasági és a politikai kapcsolatok kölcsönhatását illetően a fejtegetés belső ellentmondásokkal terhes. így pl. feltételezi, hogy a két integráció gazdasági kapcsolatainak növekedése módot adhat a szocialista közösség politikai légkörének befolyásolására; a következő bekezdésben azonban leszögezi, hogy a tapasztalatok szerint gazdasági kedvezményekért aligha várhat a Nyugat politikai engedményeket. A két országcsoport együttműködési lehetőségeinek reális számbavétele és a fellazítás kilátásainak irreális megítélése keveredik a tanulmánykötetben. A jövőt vizsgálva Schulz megállapítja, hogy az EK belátható időn belül nem alakíthatja ki közös külpolitikáját, s így továbbra is a tagállamok döntenek majd keleti politikájukról. Véleménye szerint ez nem feltétlenül akadályozza a közösségi intézmények hatáskörének kiterjesztését a keleti kapcsolatok bizonyos szféráira. Schulz reálisan felméri, hogy a külgazdaságpolitika egységesítése a keleti kapcsolatoktól független, de korántsem elhanyagolható akadályba ütközik. Az EK ugyanis képtelen a transznacionális erők ellenőrzésére. A multinacionális együttműködés túllép a Közösség határain. Illúzió volna pl. a multinacionális vállalatok versenytorzító hatásának megszüntetésére számítani. Igazat kell adnunk a tanulmánynak abban is, hogy az EK aligha válhat önálló, nukleáris katonai hatalommá, s „szuperhatalommá” sem. A zárótanulmány szerint a kelet—nyugati gazdasági kapcsolatok jelentősége az 1970-es 155
