Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Köpeczi Béla: Az európai kultúrális együttműködés történelmi tanulságairól
musellenes termékek terjesztését nem engedélyezi. Természetesen előnyben részesíti mai művek közül azokat az alkotásokat, amelyek a szocializmus eszmevilágában fogan tak. Ennek folytán különleges kapcsolatok alakultak ki a szocialista országok között kul turális szempontból is, ami azt jelenti, hogy a legjobb eredményeket átveszik egymástól. Ily módon kialakult egy újfajta kulturális közösség, amelynek vannak bizonyos közös ismertető jegyei. Ezeket így lehetne összefoglalni: aktív humanizmus, tehát az a meggyőződés, hogy lehet az ember sorsán változtatni, s hogy ennek érdekében elsősorban a társadalmi körülményeket kell jobbá tenni; valóságos egyenlőség, tehát annak biztosítása, hogy mindenki élhessen is a különböző jogokkal; az egyén és a közösség viszonyának harmonikus alakulása, és ezzel együtt a személyiség fejlődésének biztosítása. A második világháború után — mindenekelőtt a tudományos-technikai forradalom lendületét és a rekonstrukciós időszak konjunktúráját felhasználva — a polgárság a technokrata optimizmust terjesztette, vagyis azt a hitet, hogy a technikai haladással meg lehet oldani az összes társadalmi problémát. Ez volt az az időszak, amikor a „fogyasztói” vagy a „jóléti” társadalom nevében eltemették az osztályharcot és meghirdették az „ideológia alkonyát”. A hatvanas évek ifjúsági megmozdulásai, majd a hetvenes évek elejének gazdasági válságtünetei a technokrata ideológia új, pesszimista változatát hozták felszínre. Megindult a vita a „növekedés határairól”. Sokan az olyan világproblémákat, mint a népesség élelmiszer-ellátása, bizonyos energiaforrások kimerülése, a környezetszennyeződés, elszakították a társadalmi formációktól, s azt próbálták bebizonyítani, hogy függetlenül a kapitalista vagy a szocialista rendtől, ezek egyformán jelentkeznek mindenütt. Ugyanakkor azonban megkezdődött az uralkodó ideológia rekonstrukciója, amelynek célja, hogy egyrészt bebizonyítsa a marxizmus kudarcát, másrészt, hogy felelevenítse a polgárság régi értékrendjét és azt ötvözze az „új baloldal” ideológiájának bizonyos elemeivel — a pesszimizmus jegyében. A polgárság ma nem elsősorban arra törekszik, hogy az ún. magas kultúrában találja meg a maga védelmezőit, hanem a tömegkultúrában keresi azokat. A tömegkultúra a polgári manipuláció legfőbb területe, mert itt közvetve, a manipulálás eszközeivel lehet szolgálni a status quo fenntartását. A tömegkulturális apparátus képes a kezdetben ellenzéki megnyilvánulásokat is integrálni. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy az „új baloldal” által inspirált pop zene vagy pop-art hogyan lett maga is e tömegkultúra része. Ez a tömegkultúra a legfőbb exportcikk is, diktálja a divatot, különösen a fiatalok körében, még a szocialista országokban is. Az állammonopolista kapitalizmus konjunkturális időszakában az értelmiség többsége — amely nem vállalta a fennálló társadalmi rend védelmét — valamely harmadikutas irányzatnál kötött ki, egyaránt elutasította a kapitalizmust és a létező szocializmust. A második világháború után egy ideig — az antifasiszta ellenállás hatására — vonzódott a marxizmushoz, válságos időszakokban azonban szembefordult a kommunista pártokkal, és nemcsak a külső események kapcsán, mint ahogy némelyek szeretik állítani. 1947-48- ban az amerikai imperializmus és a helyi burzsoázia összefogása az értelmiségiek nagy részét nem a kommunistákkal rokonszenvezők táborában találta, hanem inkább a harmadikutas elhatárolódásban. Az „új baloldalhoz” való csatlakozásuk a hatvanas évek végén ugyancsak egy harmadikutas irányzathoz való kapcsolódást jelentett, bár ez az 14
