Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - Köpeczi Béla: Az európai kultúrális együttműködés történelmi tanulságairól
irányzat radikálisabbnak akart feltűnni, mint a kommunisták. A szocialista országok polgári oldalról jövő támadása a személyi kultusz miatt hitelre talált az értelmiség jelentős részében, amely ma vagy a technokrata ideológia pesszimista változatának, vagy más irracionalista irányzatoknak a hatása alatt áll. A kapitalizmus nagy nyomást gyakorol ma nemcsak ideológiai, hanem gazdaságikereskedelmi eszközökkel is a kulturális intézményrendszerre s ezen keresztül az értelmiségre, s ezért az ideológiai ellentétek ma élesebben jelentkeznek a kapitalista országok kulturális mozgalmaiban, mint bármikor. A fő tüzet a szocialista országokra és a kapitalista országok kommunista pártjáira zúdítják. A tömegkommunikációs hálózat elsősorban azt vizsgálja, hogy mi megy rosszul a szocialista országokban s ez mennyire kompro- mitálhatja a marxista politikát és általában a progressziót. Vannak idők, amikor elsősorban a gazdasági helyzetet festik le sötét színekben, és ezzel szembeállítják a kapitalista országok prosperitását. Ez a taktika különösen a hetvenes évek válsága előtti helyzetre volt jellemző, s párosult a nyugati életszínvonal és életforma propagandájával. Volt olyan idő is, amikor főleg az írók és művészek szabadsága szerepelt napirenden, s itt keresték a szembeállítást. Ma ezt a témát kiszélesítették, és a helsinki Záróokmányra hivatkozva általában az emberi jogok érvényesülését teszik szóvá a szocialista országokban, még úgy is, hogy néha önkritikára is hajlamosak. A tényleges vagy vélt hibákat szenzációként tálalják, a kereskedelem rááll a szenzációra, a könyvek megjelennek, propagandát vernek körülöttük, nem esztétikai értékeiket méltatva, hanem elsősorban politikai mondanivalójukat. Hadd mondjunk el erre egy példát. Déry Tibor 1956 előtt is nagy író volt, bizonyítja a Befejezetlen mondat vagy a Felelet és annak kritikai fogadtatása. Ennek ellenére egyetlen kapitalista országban sem fordították le ezeket a műveket, s csak akkor irányult a figyelem Déryre, amikor átmenetileg konfliktusba került a szocialista rendszerrel. Ezek után sorra adták ki műveit a legkülönbözőbb nyelveken, s méltatták főleg 1956-os politikai szerepét. Tulajdonképpen örülnünk kell, hiszen ily módon Déry munkái elterjedtek, és elfogulatlan emberek ezek alapján képet kapnak a hajdani és a mai Magyarországról. Lehetne folytatni a sort és bizonyítani mondanivalónkat azokkal a példákkal, amelyek az ún. disszidensek különböző munkáinak terjesztésével kapcsolatosak. Vajon helyes-e ez a módszer? Véleményem szerint a legelemibb intellektuális tisztességnek sem felel meg, különösen ha tekintetbe vesszük, hogy a politikai szenzációkra fel nem használható munkák nem jelennek meg fordításban, és hogy sokszor évtizedekkel ezelőtt kiadott jeles alkotások sem kerülnek be a népszerű sorozatokba. A nyugati értelmiségiek sokszor és szívesen beszélnek a kultúra autonómiájáról. Nos, mi is hívei vagyunk a kultúra viszonylagos autonómiájának, viszonylagosnak, mert nem hisszük azt, hogy a kultúra sorsa független lenne az osztályharctól. A kulturális kapcsolatoknak az az átpolitizálása azonban, amely ma Nyugat-Európában végbemegy, ennek a viszonylagos autonómiának is ellentmond, és káros nemcsak a nemzetközi kapcsolatokra, hanem az egyes nemzeti kultúrák fejlődésére is. Meggyőződésünk, hogy a külföldi értékek megbecsülése és megismertetése segít a nemzeti kultúrák gazdagításában is, hiszen más témákat, módszereket, kifejezőeszközöket közvetít. Ami pedig a nemzetközi kapcsolatokat illeti, úgy gondolom, hogy ha nem 15
