Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1978 (5. évfolyam)
1978 / 1. szám - KÖNYVEKRŐL - Schacht, Kurt: A szociáldemokrata reformpolitika mérlege
resszusának a szakmunkásképzésre vonatkozó helyes határozata ütközik, amely az „üzemek feletti”, azaz állami képzésre helyezte a hangsúlyt, és a képzésben érdekeltek — a szakszervezetek és a vállalkozók — egyenrangú közreműködését követelte. Az SPD kongresszusi határozata azonban nem tükröződött a kormányzati munkában. Tétlenül szemlélték, hogy a szakmunkás- képző helyek száma az elmúltl5 évben a felére csökkent. A következmény: 1975-ben ésl976-ban a munkanélküliek 30%-a 25 éven aluli; 1974-ben 230 ezer fiatal nem tudott szakmunkástanulóként elhelyezkedni. A DKP javaslata: törvénnyel kényszeríteni a nagyvállalatokat szakmunkás- képző helyek létesítésére, a végzettek továbbfoglalkoztatására és az „üzemek feletti” szakmunkásképzés költségeihez való hozzájárulásra. Az iskolai reform, amely csökkentette volna az osztályok túlzsúfoltságát és megvalósította volna az egésznapos, integrált általános iskolai oktatást, elmaradt. A főiskolai és egyetemi reform, amely a főiskolák demokratizálását, az oktatás és a kutatás szabadságát ígérte, torzó maradt : az 1975 decemberében elfogadott új törvény — amelyet jellemző módon az ellenzék is megszavazott — fenntartja a numerus dausust, növeli a diákokkal szemben a követelményeket, és alkotmányt sértő módon csorbítja a belső demokratizmust. A munkavállalók beleszólási jogának megvalósítása kétségkívül a legfontosabb reformígéret volt. Az SPD 1969-es választási programja és Brandt első kormánynyilatkozata is súlypontnak nevezi, amelynek biztosítani kell a munka és a tőke egyenrangúságát, azonos súlyát. A paritásos beleszólási jog követelését a szakszervezetek is az SPD-politika próbakövének minősítették. Az SPD azonban nem valósította meg ezt a követelést, lemondott a paritásról, amely ugyan még nem jelentené „a munka és a tőke egyenjogúságát”, még kevésbé a kizsákmányoló rend megszüntetését, de bizonyos mértékben korlátozhatná a tőkések rendelkezési hatalmát a munkások fölött. Schacht szerint: „mivel az SPD vezetése nem a dolgozó emberek valódi beleszólási jogáért lép fel,hanem azért,hogy a dolgozó embereket alárendelje a nagytőke profit- és hatalmi érdekeinek, kénytelen a törvényhozásban véteni a szakszervezetek beleszólási jogra vonatkozó követelései ellen”. (33. 1.) Ez az álláspont végső soron helyes, itt azonban helyénvalóbb lenne az az érv, hogy a valódi beleszólási jog korlátozná a „tulajdon szabadságát”, amelyet az SPD politikája alapjának tekint, így a valódi beleszólási jog megvalósítása gyökeres szakítást jelentene az SPD ideológiájával és politikájával. Az SPD vezetői az FDP ellenállására hivatkozva adták fel a paritás elvét. A szerző helyesen mutat rá: ha az SPD vezetésének tényleg a paritásos beleszólási jog megvalósítás a célja, miért nem mozgósítja követőit, hogy az országban olyan közhangulatot teremtsen a paritásos beleszólás mellett, amely alól az FDP sem vonhatja ki magát? Éppen a szociáldemokrata Munkavállalók Munkabizottsága követelte 1973 októberében: „a következő hónapokban erőteljes akciókat, gyűléseket és tüntetéseket kell szervezni a szakszervezeti beleszólási jogra vonatkozó szociáldemokrata követelések megvalósítására”. (33. 1.) A munkavállalók beleszólási jogáról végül olyan törvényjavaslat született, amelyet a CDU/CSU is elfogadott. A DKP kongresszusa 1976-ban leszögezte: „Mi a munkások és a tisztviselők — és szakszervezeteik — olyan beleszólási joga mellett vagyunk, amely a nagytőke . . . döntési jogkörét minden szinten megnyirbálja és szűkíti. A munkásosztály valódi beleszólási jogot akar, és nem néhány új fügefalevelet a nagytőke uralmának leleplezésére”. (38.1.) Az SPD választási programjában „több demokráciát” ígért, mintegy bírálva ezzel a megelőző húsz évet, amelyet a demokratikus jogok leépítésének folyamata jellemzett. 1956-ban betiltották a kommunista pártot, több mint 100 alkotmánymódosítást fogadtak el, túlnyomórészt reakciós tartalommal, olyan büntetőjogi gyakorlatot honosítottak meg, amely a hidegháborút szolgálta, és végül — az SPD hozzájárulásával, a nagykoalíció idején — megszületett a „szükségállapottörvény”, amely lehetővé teszi a Bundeswehr belső felhasználását, az alapvető demokratikus jogok felfüggesztését, beleértve a parlament kikapcsolását is. A „több demokrácia” helyett 1972-ben, az SPD vezetőinek támogatásával bevezették az j,alkalmazási tilalom” rendszerét. Eszerint nem helyezkedhet el közszolgálatban olyan személy, 148
