Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Sólyom Sz. Ferenc: A demokratikus erők egységfrontja megalakításának néhány kérdése Japánban
részéről is, annak ellenére, hogy a hatóságok ezeknek a szervezeteknek a működését is korlátozta. Sőt, a szocialisták egy része hajlandóságot mutatott a kormánnyal való együttműködésre is, annak reményében, hogy elkerülheti a teljes betiltást. A jobboldali szocialista vezetők nem támogatták a háborúellenesség jelszavát sem, igazolni próbálták a kormány hódító politikáját. Az antifasiszta népfront megalakításáért vívott harcban nagy sikert jelentett a szak- szervezeti egység megteremtése, a munkásfront erősítése, amelyben a nagy ipari körzetek, mindenekelőtt Oszaka munkásai jártak élen. A munkás- és szakszervezeti frontnak népfronttá való kovácsolásához, a parasztság, az értelmiség és a baloldali szocialisták összefogásához azonban aktív politikai pártra lett volna szükség. Ez a szerep a JKP-ra várt, ám a rendőri terror erre a pártra mérte a legnagyobb csapást. 1935—1937-ben, amikor az antifasiszta népfront megalakításáért küzdő mozgalom a legaktívabb volt, a JKP a rendőri terror következtében megszűnt működni mint egységes országos politikai szervezet. 1935-ben letartóztatták a párt Központi Bizottságát és a párt majdnem háromezer tagját.3 A szétszórtan működő kommunista csoportok így sem adták fel a harcot, a legálisan működő szervezetekben folytatták az egységfront megalakításának ügyét. A meggyengült párt azonban nem tudott a mozgalom vezető ereje lenni, a kezdeményezés a szocialisták és a szakszervezetek kezébe került. A kommunisták és szocialisták együttműködésének első nagy lehetőségét így nem használták ki, és komolyabb együttműködésre csak 1959—1960-ban került sor. Az első kísérlet akkor járt kudarccal, amikor Franciaországban és Spanyolországban már működtek a népfront szervezetei, amelyeknek kereteiben a kommunisták, a szocialisták és más haladó erők olyan gazdag tapasztalatokra tettek szert, amelyek a mai együttműködésre is hatással vannak. Az 1935—1937-es évek eseményeinek sajátossága, hogy a népfrontért vívott küzdelemben a japán szakszervezetek játszották a legaktívabb szerepet. A szakszervezetek elképzelése szerint a javasolt népfrontot nem a pártok közötti szoros együttműködésre, hanem a szakszervezetekre, azok összefogására kellett volna építeni. A japán szakszervezeteknek ez a nagyfokú politikai aktivitása, az a törekvés, hogy az egységfront a szakszervezetek vezetésével jöjjön létre és működjék — különböző oko- ból — ma is hat. Japánban meglehetősen polarizált és gyengén szervezett erő volt az a mag, amely körül létrejöhetett volna a fasizálódást ellenző demokratikus érzelmű tömegek egységfrontja. A szocialista irányzatok nagy részét, a vezetésük alatt működő szervezetek némelyikét nemigen lehetett a demokratikus erőkhöz sorolni. A népfront megalakításához hiányzott a politikai program, a konkrét helyzethez jól igazodó, tömegeket mozgósító jelszó. Hiányzott az akcióra képes, a felelősség teljes súlyát vállalni tudó politikai vezető erő is. A kommunisták, a baloldali szocialisták és egyes szak- és tömegszervezetek magukra maradtak a népfrontért vívott harcukban. Az egységtörekvéseket megakadályozta a terror, a fasiszta politikai gépezet fokozatos kiépítése. A harmincas évek végén és a negyvenes évek elején a világháború körülményei között a demokratikus erők egységtörekvése komolyabb formában nem jelentkezett. A szocialista mozgalom, amely hosszú éveken keresztül elutasította a kommunistákkal való 77
