Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 4. szám - SZEMLE - Sólyom Sz. Ferenc: A demokratikus erők egységfrontja megalakításának néhány kérdése Japánban
együttműködést, annak reményében, hogy elkerülheti a betiltást, szintén illegalitásba kényszerült. A szocialisták egy része a kormány által létrehozott fasiszta politikai szervezeten belül még a kormánnyal is együttműködött. A szakszervezeteket pedig fasiszta mintájú szervezetekké szervezték át, nem lehettek többé a haladó egységfront mozgató erői. Abban az időben, amikor Olaszországban, Franciaországban és más nyugat-európai országokban, még a náci Németországban is komoly együttműködés alakult ki a legkülönbözőbb politikai irányzatok között a megszállók, illetve a kormány ellen, Japánban a háború éveiben nem voltak jelentősebb szervezetek, amelyek összefogták volna a kormányellenes erőket. Míg az említett országok munkásmozgalmának további fejlődése szempontjából a második világháború éveiben kialakult együttműködésnek jelentősége óriási, addig Japánban a második együttműködési lehetőség kiaknázása is elmaradt. A fellendülés korszaka A JKP és az egész japán munkás- és demokratikus mozgalom történetében új fejezet kezdődött 1945-ben. A korszak merőben új sajátossága, hogy az újjászülető és rohamosan fejlődő kommunista, illetve munkás- és demokratikus mozgalom nem a háború előtti mozgalom közvetlen folytatása. A nyugat-európai országokkal összehasonlítva Japán politikai és tömegmozgalmai lényegesen kevesebbet hoztak át az 1945 előtti évekből. A fasiszta-militarista hatalom leverése óriási lehetőségeket nyitott meg a munkás- és demokratikus mozgalom előtt, de a politikai irányzatok ezt a lehetőséget nem együttműködve, hanem külön-külön próbálták kihasználni. A japán munkásmozgalomnak szinte mindent elölről kellett kezdeni. A japán militarizmus felett aratott győzelem objektíve lehetővé tette egy sor demokratikus reform megvalósítását. A felülről végrehajtott demokratikus reformok eredményeképpen a negyvenes évek második felében Japánban befejeződött a polgári demokratikus forradalom. A reformok megvalósítása azonban nemcsak lehetővé, hanem szükségszerűvé is vált. Ezt diktálta a megváltozott nemzetközi és belpolitikai helyzet. A győztes szövetséges hatalmak megállapodása szerint az országot az amerikai megszálló katonai hatóság irányította, a reformok megvalósítását is az ellenőrizte, s így a reformok kevésbé voltak radikálisok, mint azt a Szovjetunió és más győztes hatalom szerette volna. Ez a körülmény kihatott a pártok stratégiájának és taktikájának kidolgozására is. A JKP történelme során 1945-ben először működhetett legális pártként. 1945—1947- ben szervezeti szabályzattal és akcióprogrammal rendelkezett, maga mögött tudhatta a legerősebb szakszervezeteket, egy sor társadalmi és tömegszervezetet, és meghirdette a demokratikus nemzeti egységfront létrehozásának programját. Ennek a stratégiai elképzelésnek az volt a lényege, hogy az amerikai megszállás körülményei között is győzhetnek a haladás erői a megosztott belső reakció és a kormány felett.1 A nemzeti egységfront fő ellenségének a JKP a japán monopoltőkét tartotta, ezért felhívással fordult a többi politikai párthoz, elsősorban a szocialistákhoz, olyan népi, köztársasági kormány 7«
