Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 4. szám - Balázs József: Az emberi jogok helye és szerepe az Egyesült Államok kormányzatának külpolitikájában

Az amerikai politikában a 20. században a változások és mozgások irányát mindeddig alapvetően a konzervatív — gyakran reakciós — politika határozta meg; csak olyan szociális és gazdasági következménnyel járó mozgásokat tűrt meg, amelyek megmaradtak a hatalom ellenőrzése alatt. Mivel eddig nem volt az U SA-ban olyan erős ellenzék, amely létében fenyegette volna a tőkésosztály politikai és gazdasági hatalmát, a hatalom elavult struktúráját, a konzervatív hatalom és a hatalom birtokosai megengedhették maguknak, hogy a politikai döntési joggal valójában nem rendelkező nagy tömegek — még a színesbőrűek is — a polgári demokratikus szabadságjogok formai keretei között esetenként látványos — de korlátozott hatósugarú — politikai akciókat is folytassanak.

A funkcionális szabadság — az állampolgári jogok összességének érvényesülési feltételei és folyamata — lehetőséget teremt arra, hogy egyrészt passzivitást, a közügyek iránti érdektelenséget keltsen, másrészt a valódi szabadság illúzióját táplálja a tömegekben. (A munkanélküli és a tőkés formailag azonos jogokkal bír).

Az amerikai társadalomnak az a jellemző vonása, hogy olyan tőkés társadalmi rendszer, amely a javak és a jövedelem nyersen igazságtalan elosztására épül. Ez lényegesen a 20. században sem változott, ellentétben egyes nyugat-európai tőkés rendszerekben lezajló szociális reformokkal, amelyek a tőkés rend alapjait ugyan nem változtatták meg, de az osztálybéke fenntartása érdekében javították a dolgozó osztályok helyzetét. Az Egyesült Államokban nem voltak döntő osztály-összeütközések az 1861—1865-ös polgár- háború óta. Az 1970-es évek elején és közepén azonban jelentős változások zajlottak le a konzervatív politikai hatalom struktúrájában és működésében, a „funkcionális szabadság” viszonyai között élő társadalom jelentős tömegeiben, valamint a világpolitikában is. Az USA Vietnamban elszenvedte történelme első vereségét, amely jelentősen csökkentette a kormányzat hazai és nemzetközi tekintélyét. A Watergate-botrány, Nixon menesztése a Fehér Házból stb. megrendítette az amerikai társadalom széles rétegeinek bizalmát a konzervatív amerikai politikai intézmények iránt, és kétségbe vonta a „szabadság”, „igazságosság”, „egyenlőség” mítoszát. Az így keletkezett politikai, erkölcsi és pszichológiai önbizalomvesztés (ha úgy tetszik — válság) nemcsak a Köztársasági Pártot érintette, hanem az egész politikai és hatalmi struktúrát. Ebben a helyzetben a Demokrata Párt találta meg gyorsabban azt a politikai-taktikai vonalat, amely alkalmasnak látszott a politikai rendszer belső és külső stabilitásának helyreállítására.

Carter új kormányzata az adott társadalmi rend talaján természetesen nem tárhatta fel a belpolitikai bizalmi válság és a nemzetközi tekintély csökkenésének valódi okait, és a változatlan osztályálláspont lényegükben eltérő célok megfogalmazását sem tette lehetővé. Az új kormányzat nem találhatott gyökeres változást jelentő új megoldásokat sem a belpolitikában, sem a nemzetközi kapcsolatok szférájában.

Ily módon Carter bírálta ugyan az előző kormányzat hibáit, de a belső társadalmi rendszer és az Egyesült Államok nemzetközi fiaskóinak kritikai értékelése tulajdonképpen kevésbé volt éles, mint a megelőző időszakban. Hasonlóképpen nem a lényegi, tartalmi vonatkozásokat módosítják Carter tervei és elnöksége első hónapjainak gyakorlata sem, hanem a formát, az eszközöket és a módszereket.

43