Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről
bálja megítélni. Ráadásul a tényező megválasztása nem túl szerencsés: e teória világképében a hatalom szerepe minden mást háttérbe szorít, mintha mindent az mozgatna, mintha hozzá képest minden más csak másod- vagy harmadrangú tényező lenne. S ha arra gondolunk, hogy az elmélet még tovább szűkítette e kört és a hatalom egyensúlyát, illetve annak hiányát tekintette determináns faktornak, akkor érthetővé válik, miért szálltak szembe vele még a polgári politikai tudományok egyes konzervatív beállítottságú művelői is. A hatalmi egyensúly elméletének hirdetői emellett jellegzetesen reakciós történelemfelfogásból vezetik le tételeiket. Végeredményben ugyanis abból indulnak ki, hogy a szervezett emberi társadalom alapvető, természetes létezési formája, optimális állapota az egyensúly, azaz a rend, a nyugalom, a status quo. Az egyes ember, a nemzet, az emberiség — úgymond — akkor él megfelelő feltételek között, ha a világ körülötte minden vonatkozásban a viszonylagos állandóság képét mutatja, ha a szükséges változások lassan, megrázkódtatások nélkül, a fennálló intézmények alapját nem érintve, szabályozott keretek között mennek végbe. Ehhez képest elítélendő, káros és ezért megakadályozandó mindenfajta gyors, radikális eszközökkel végrehajtott, forradalmi változás, amely megbontja az egyensúlyt, megzavarja a rendet és a nyugalmat, felborítja a status quót, felfordulást okoz. Ez a szemlélet régóta ismert az egyes államokon belüli társadalmipolitikai rendszer védelmezőinek tanaiból. A hatalmi egyensúly elméletének hirdetői lényegében kiterjesztették ezt a szemléletet az államok közötti kapcsolatokra is. Végeredményben mindenfajta egyensúly-politika a fennálló társadalmi status quo, esetünkben a mindenkori nemzetközi politikai viszonyok konzerválására irányul, így hosszú távon feltétlenül haladásellenes, reakciós. Ez a megállapítás egyaránt vonatkozik a hatalmi egyensúly elméletének korábbi történelmi szerepére és az elmélet bármilyen későbbi továbbfejlesztett változatára, így a „bipolaritás”, a „multipolaritás” eszméjére, a nixoni „öthatalmi egyensúly” koncepciójára stb. Ezekkel az újabb keletű koncepciókkal külön tanulmányban kívánunk foglalkozni. Már most is utalnunk kell azonban arra, hogy a marxista irodalom éppen a fentiek miatt a legélesebben bírálja a hatalmi egyensúly elméletét. „A jelen körülmények között — állapítja meg például Karenyin — a hatalmi egyensúly teóriája végső soron arra irányul, hogy megakadályozza a szocialismus pozícióinak megszilárdulását, a forradalmi nemzeti felszabadító mozgalmak fejlődését, ezen túlmenően pedig azt, hogy további változások következzenek be az erőviszonyokban a béke, a haladás és a demokrácia javára.”34 Ugyanazt hangsúlyozza Syanakojev is.36 A szovjet szerzők megállapítják, hogy egyes, a nemzetközi kapcsolatok alakításában nem kis szerepet betöltő amerikai politológusok (Kennan, Kissinger, Brzezinski és mások) nem véletlenül nyúltak vissza a hatalmi egyensúly elméletéhez saját külpolitikai doktrínáik kidolgozásakor. Karenyin hosszan elemzi az elmélet e „másodvirágzását”, és felhívja a figyelmet arra, hogy voltaképpen már az amerikai izolacionista politika is a hatalmi egyensúly eszmekörének terméke. E politika célja az volt, hogy „az USA számára az amerikai burzsoá szemszögéből nézve a legkedvezőbb helyzetek, a »nevető harmadik« pozícióját biztosítsa.”38 A későbbiekben az Egyesült Államok vezető körei azért rokonszenveztek az elmélettel, különösen annak 51
