Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről
öthatalmi (USA—Szovjetunió—Nyugat-Európa—Japán—Kína) változatával, mert szívesen látták volna Amerikát az „egyensúlyozó állam” szerepében. Megszívlelték ugyanis azt a morgenthaui tételt, amely szerint az egyensúlyt ellenőrző állam kulcspozíciót foglal el az adott rendszerben: meghatározza, hogy ki kit győz le, azaz ő a rendszer döntő- bírája. Hasonlóan értékeli az elmélet reneszánszát Kunyina is.37 A szovjet szerzők — a magyar irodalomban pedig Kulcsár — végül kimutatják, hogy a hatalmi egyensúly elméletének reneszánsza a nemzetközi kapcsolatok elméletének fejlődéstörténetében az ún. „realista” iskola megjelenésének volt köszönhető. Ez az iskola — mint ismeretes — a „hatalom”, az „erő”, az „államérdek” mindenhatóságából indult ki, s nem vizsgálta az államközi viszonyok tartalmát végső soron meghatározó osztálytényezőket.38 A fentiekben körvonalazott alapvető problémák mellett voltaképpen eltörpül a hatalmi egyensúly elméletének további hibája: a „törvényszerűség” érvényességiidőszakának és földrajzi hatókörének mesterséges meghatározása. Mint emlékezetes, a szerzők többsége a 18. század elejétől a 20. század elejéig terjedő időszakot jelöli meg, a földrajzi hatókört pedig Európára korlátozza. Adósok maradnak azonban az indokolással: miért éppen e%t az időszakot és miért éppen e%t a kontinenst tekintik alkalmasnak a hatalmi egyensúly automatizmusának a kibontakozására. Legfeljebb arra adnak magyarázatot, hogy ma miért nem érvényesülnek az egyensúlytörvény szabályai.39 Kifejtik, hogy e törvény csak „homogén” közegben érvényesülhet, tehát az alapvetően azonos társadalmi-politikai berendezkedésű államok kölcsönös viszonyában. Márpedig a két ellentétes társadalmi rendszer egymás mellett élése korszakában ilyen „homogenitásról” nem lehet beszélni. Az államok korunkban éppen ezért aligha váltogathatnák szövetségeseiket: szerintük a két nagy szövetségi rendszer — eltérő rendszerű országokat tömörítve — hosszabb időszakra megszilárdult. Ehhez hozzáteszik, hogy az államok az egyensúly megbomlása esetén egyébként nem indíthatnának preventív háborúkat: a nukleáris fegyverek bevethetősége eleve irreálissá tenne minden hasonló vállalkozást. Végül megállapítják hogy a hatalmi egyensúly automatizmusa optimálisan öt azonos nagyságrendű főszereplő létezését tételezi fel, míg napjaink két vezető nukleáris hatalmának katonai erejével egyetlen más állam sem vetekedhet. Arra végképp hiába keresünk választ az elmélet híveinek írásaiban, hogy miért nem működött az automatizmus a 18. század előtti Európában, vagy bármikor a Föld más térségeiben. A szerzők a 18. század Európájában adottnak veszik az egymástól elkülönült állami rendszerek létezését, tehát azt, hogy addig egyetlen politikai erő sem volt képes kiterjeszteni uralmát az egész kontinensre. Adottnak veszik továbbá, hogy a cári Oroszország vagy a Ming-dinasztia Kínája viszont óriási területek felett szerzett hatalmat, felszámolva egy sor önálló ázsiai államalakulatot. Adottnak veszik végül azt is, hogy a függetlenségüket elnyert dél-amerikai államok esetében gyakorlatilag nem merült fel a hatalmi egyensúly problémája: egyetlen állam sem próbált egyeduralmat teremteni ebben a térségben. 52
