Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről

és súlyukat, és amelyben a játékosok csak egymás rovására juthatnak viszonylagos előnyökhöz. Egy állam ereje tehát mindenkor adott, illetve azon belső tényezők nem változtathatnak. Organski szerint ez a szemlélet bizonyos mértékig indokolt lehetett az ipari forradalom és a nemzeti mozgalmak előtti Európában. A következő korszak államainak hatalmát azonban többé nem a ravasz diplomáciai sakkhúzások és területi hódítások,hanemagyorsan terebélyesedő iparnövelte, míga kontinens egyes körzeteibenaz

újonnanlétrejöttnemzetiállamokteremtettekminőségilegmegváltozotterőviszonyokat.29

A hatalmi egyensúly elméletének polgári kritikusai szerint végül az elmélet teljesen téves feltételezésből indul ki, amikor azt állítja, hogy az államok az egyensúly megőrzését minden egyéb érdekük fölé emelik. Az államnak, jegyzi meg Áron, nem lehet elsődleges, a priori célja az egyensúlyhelyzet biztosítása. Az állam a legkülönbözőbb célokat tűzheti ki maga elé, így például bizonyos stratégiai pontok megszerzését, a határok módosítását, az erőforrások kedvezőbb felosztását, vagy preventív intézkedések megtételét, de semmiképpen sem az adott nemzetközi rendszer fenntartását. Ez utóbbihoz csak akkor fűződhet érdeke, ha saját függetlenségének megőrzése összekapcsolódik a rendszer sorsával. Ebben az esetben azonban az egyensúly helyreállítása nem célnak, hanem csak eszköznek bizonyul.30

Ugyanilyen megfontolások alapján, teszi hozzá Áron, a főszereplők létének tiszteletben tartása sem lehet egy állam elsőrendű célkitűzése. Ha az állam háborús érdekei úgy kívánják, a „végső győzelemig”, az ellenség államrendszerének teljes felszámolásáig harcol. Ám ha érdekei másként diktálják, vagy nincs elég ereje hozzá, megelégszik egy számára kedvező békekötéssel, követeléseinek teljesítésével.31

* * *

Az egyensúly-elmélet polgári kritikusai tehát nem hisznek a „törvényszerűségben”, és súlyos fenntartásokat fogalmaznak meg vele kapcsolatban. Bíráló fejtegetéseikben azonban gyakran éppen a leglényegesebb momentumok sikkadnak el.

Az elmélet hívei, mint láttuk, az egyensúlyi helyzetet olyan állapotnak tekintik, amely stabilizálja a nemzetközi viszonyokat, s amelynek elérésére éppen ezért az államok többsége mindig is törekszik. Arra a kérdésre azonban sohasem tértek ki írásaikban, hogy vajon milyen okokból válik ki a nemzetközi közösségből egy kisebbség, amely nem tartja be a hatalmi egyensúly „szabályait” és hegemonisztikus törekvésekkel lép fel a többivel szemben. Mi magyarázza, hogy a többség (és különösen az „egyensúlyozó” állam) mindig az egyensúly fenntartásán őrködik, míg a kisebbség annak felborítására tör; hogy egy állam egyszer a többséghez, máskor pedig a kisebbséghez csatlakozik, tehát az elmélet szerint etikailag holhelyeselhetően, hol elítélendőén jár el? Mivel magyarázható az államok deviáns magatartása? Az elmélet hívei állandóan a mindenkori többséget figyelik, annak cselekvéseit regisztrálják, kizárólag ezzel próbálnak magyarázni különböző jelenségeket: a békét és a háborút, az államok fennmaradását és felszámolását, szövetségek kötését és felbontását. Holott a lényeg nem ebben van, hanem abban, mi mozgatja a kisebbséget, a kisebbséghez tartozó egyes államokat.

48