Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)

1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről

A hatalmi egyensúly elméletének a hívei a fő hibát nézetünk szerint ott követik el, hogy miközben egy specifikus törvényszerűséget vélnek felfedezni, figyelmen kívül hagynak egy objektív történelmi körülményt: azt, hogy a földrajzi, éghajlati és népességi viszonyoknak, a termelési módnak, a társadalmi, politikai és tulajdonviszonyoknak, a munkamegosztási-újratermelési rendszernek a különbözősége az államok fejlődését eleve egyenlőtlenné teszi. Az egyensúlyi helyzetet nem lehet optimális és ideális állapotnak feltüntetni ott, ahol a fejlődés mértéke államonként eltérő. Az államok között történelmi egyenlőtlenségek álltak fenn a hatalmi egyensúly „klasszikus korszakának” kezdetekor, s azok — alanyaikat és arányaikat tekintve — folytonosan tovább változtak és változnak ma is. Nem abban látjuk tehát a problémát, mint Claude, ti. hogy előbb-utóbb mindig felborul az egyensúly, hiszen az lenne a meglepő, ha nem így történne, ha egy adott időpontban megkövülnének az erőviszonyok és attól kezdve semmilyen irányban nem történne többé változás.

A problémák magyarázata tehát elsősorban az államokon belül lejátszódó társadalmi- gazdasági-politikai folyamatokban keresendő, amelyek újból és újból módosítják az erőviszonyokat, amelyek eredményeként újból és újból felborul a hatalmi egyensúly is. Sohasem mehet végbe minden ország társadalmi fejlődése azonos intenzitással, sohasem növekedhet azonos mértékben gazdasági potenciáljuk, sohasem maradhat azonos szinten hadseregük ütőképessége, sohasem lesz képes minden ország azonos hatékonysággal mobilizálni társadalmi-gazdasági-természeti erőforrásait. Éppen ezért az egyensúlyi helyset mindig csak véletlenszerű, időleges és átmeneti lehet, ha akarják a szereplők, ha nem, ha éberen figyelik partnereik fejlődését, ha nem. Az egyensúly fenntartása nem kizárólag elhatározás kérdése.

Nem az a lényeg tehát, hogy vannak az egyensúlyhoz ragaszkodó és nem ragaszkodó államok, hanem az, hogy az adott status quóhoz az egyenlőtlen fejlődés következtében egyszer az egyik, máskor a másik államnak fűződik érdeke. A hatalmi egyensúly „statikus” értelemben ugyanis nem más, mint a történelem nyugodt időszakának status quója, amelynek tartalma a konkrét helyzettől függően más és más. Mint a bevezetőben láttuk, a „balance of power” kategóriája egyaránt felölelhet olyan szituációkat, amelyekben valódi egyensúly, „equilibrium” áll fenn az államok között, és olyanokat, amikor egy állam tartós fölényben van a többiekkel szemben. Nem véletlenül definiálta a hatalmi egyensúly fogalmát Daugherty és Pfaltzgrajf „olyan objektív elrendeződésként”, amelyben „viszonylag általános megelégedettség, megnyugvás uralkodik a hatalom adott megoszlásával kapcsolatban”.32 Megelégedettség azok részéről, akiknek az egyensúly a javát szolgálja, s megnyugvás azok részéről, akiknek a hátrányára áll fenn. A „megnyugvás” addig tart, ameddig az érintett államon belül lezajló társadalmi-politikai-gazdagsái folyamatok következtében a vezetés egyre terhesebbnek érzi a hatalom adott megoszlását, mivel az mindinkább gátolja régebbi vagy újabb érdekeinek a kielégítését. A megnyugvást csakhamar elégedetlenség váltja fel, s a politikai vezetés egy idő múlva — más, hasonló helyzetben levő államokkal szövetkezve — képesnek érzi magát az „egyensúly felborítására”, azaz a status quo megváltoztatására. A status quóval elégedett államok természetesen minden erejükkel igyekeznek fellépni az ilyen kísérletekkel szemben; ellenszö49