Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 1. szám - Valki László: A „hatalmi egyensúly” elméletéről
A polgári kritikusoknak egyébként nemcsak logikai fenntartásaik vannak. Áron szerint a történelem nem nyújtott elegendő bizonyítékot arra, hogy a hatalmi egyensúly valóban hozzájárult a stabilitáshoz és a békéhez. Az egyensúly törvénye legfeljebb a háborúk korlátozása terén játszott bizonyos szerepet, de aligha csökkentette azok gyakoriságát.21 Organski szerint azt sem igazolják a történelmi tények, hogy az államok mindig a pillanatnyi egyensúlyhelyzetnek megfelelően váltogatták partnereiket. A napóleoni háború után például Anglia hosszú távon feltétlenül Franciaország potenciális vagy valóságos szövetségesének számított. 1815 és 1914 között nem állt fenn valódi egyensúly Európában, hiszen Anglia — Franciaországgal és később Oroszországgal az oldalán — permanens fölényben volt Németországgal, Olaszországgal és Ausztriával szemben. Nem beszélve az Egyesült Államokról, amely azután szintén az ő oldalukra állt a világháború folyamán.25 Különösen élesen bírálja Organski az „egyensúlyozó állam’'’ koncepcióját. Szerinte érthetetlen, honnan veszi az ilyen állam erkölcsi nagyságát. Az egyensúlyozónak — írja Organski — a 18. és 19. századi történelem legpozitívabb alakjának kellett lennie, „tartózkodónak, humánusnak, mérsékeltnek és bölcsnek”, máskülönben nehéz megmagyarázni, miért mindig a gyengébb mellett szállt síkra. Az „egyensúlyozó” beavatkozása egyébként sohasem az egyensúlyt állította helyre, hiszen e szerepet Anglia játszotta és a szigetország mindig is Európa egyik nagyhatalma volt. Ha a gyengébbhez csatlakozott, az így létrejött koalíció mindig sokkal erősebb lett, mint a másik. Csatlakozása tehát éppen azt eredményezte, amit a törvényszerűség érvényesülésének meg kellett volna akadályoznia: valamely államcsoport erőfölényének kialakulását, a hatalmi egyensúly felbomlását. Az is megmagyarázhótatlan — teszi hozzá —, hogy minden államra érvényesek voltak a hatalmi egyensúly szabályai, csak éppen az „egyensúlyozóra” nem, aki bárhol, bármikor lépett is fel, az „egyensúlyt” — állítólag — sohasem veszélyeztette. Organski szerint tehát ez a koncepció elfogadhatatlan. „Anglia azért volt csupán az egyensúlyozó — állapítja meg —, mert az angolok ezt tartották róla, ezt mondották róla és a világ hitt nekik”.26 Organskival azonos álláspontot képvisel Pollard is. „Az európai hatalmi egyensúly doktrínája úgy festett, hogy Európa biztosította az egyensúlyt és Anglia a hatalmat” — írja egy cikkében.27 Liska mindehhez hozzáteszi, hogy Anglia — ha egyáltalán törődött a hatalmi egyensúly fenntartásával — szemét szinte kizárólag a Csatornával határos területekre vetette. Azonnal reagált, ha Németalföldet akarta valamely állam meghódítani, de korántsem lehetett megbízhatóan számolni reakcióival, ha például a kelet-európai határok kérdése merült fel.28 További probléma, hogy az elmélet hívei a hatalmi egyensúlyban részt vevő államokat rendkívül statikus, változatlan egységekként fogják fel. Mintha a hatalmi egyensúly kizárólag akkor bomlana meg, ha valamely állam területe vagy népessége gyarapodik, vagy új szövetségest szerez. Mintha e külső tényezőkön kívül semmi más nem növelhetné egy állam erejét, és mintha ez nem következhetne be a többi állam érdekeinek és biztonságának a sérelme nélkül. Ebben a beállításban, állapítja meg Organski, a külpolitika olyan sakkjátszmának tűnik, amelyben a bábuk mindvégig megőrzik formájukat 47
