Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1977 (4. évfolyam)
1977 / 1. szám - Békés Rezső: Belgrád előtt
szeretnének megállapodni, hogy a két katonai tömb kölcsönösen lemond az új tömeg- pusztító fegyverek kikísérletezéséről és gyártásáról, s nem növeli a világban a fegyverek mennyiségét, hanem abban is, hogy tényleges csökkentési intézkedések szülessenek. A tényleges leszerelés felé akkor lehet előrelépni, ha a tőkés partnerországok is elfogadják, hogy a Varsói Szerződés javaslata az ő érdeküket is szolgálja, számukra is kétségtelen előnnyel jár. Aligha szükséges itt utalni arra, hogy tíz esztendővel ezelőtt, 1966-ban, de még 1969-ben is csak „propagandafogásnak” nevezték sokan a Varsói Szerződés javaslatát egy európai biztonsági és együttműködési értekezlet összehívására. Türelemmel várjuk, hogy a közép-európai haderők és fegyverzet csökkentésével foglalkozó bécsi tárgyalásokon készen álljanak az előrehaladásra a NATO-hoz tartozó országok. A Varsói Szerződés tagállamai fontos javaslatokat terjesztettek ott elő, jelentős információkat adtak azzal a szándékkal, hogy elsősegítsék az előrehaladást az egyenlő biztonság elvének tiszteletben tartásával. Most a másik félen a sor. Egyes jószándékú, de a realitásokat figyelmen kívül hagyó nyugati publicisták, közéleti személyiségek körében akadnak olyan vélemények is, hogy a leszerelési fórumokon, mindenekelőtt Bécsben azáltal lehetne meggyorsítani az előrehaladást, a konkrét eredményeket, ha e tárgyalásokat valamiféle külső felügyelet vagy ellenőrzés alá helyeznék. E célból — mondják — esetleg a belgrádi találkozón valamiféle állandó bizottságot lehetne választani. De ettől függetlenül is — szerintük — Belgrádban a részt vevő államoknak részletesen meg kellene vitatniuk a leszerelési tárgyalások állását, s határozatokat kellene hozniuk rájuk vonatkozólag. Ezek a nézetek nem elég átgondoltak. Kétségtelen ugyan, hogy Belgrádban a résztvevők Helsinki szellemében cselekednek, ha a politikai enyhülés katonai enyhüléssel való kiegészítésére szólítanak fel mindenkit. Ezt nem is mulaszthatják el. A belgrádi konzultatív találkozó azonban semmiképpen sem lehet alkalmas fórum arra, hogy részletekbe menően vizsgálgassa az értelemszerűen politikailag, katonailag és műszakilag is bonyolult katonai-biztonsági tárgyalások állását. Még kevésbé helyettesítheti azokat. A leszerelési tárgyalások szakértői elmélyülést, nyugodt mérlegelést igényelnek. Ezt csak zavarná mindenféle — bármilyen jószándékú — külső beavatkozás. Ezért, akiknek valóban drága a katonai enyhülés, az európai leszerelés ügye, azok a NATO-ra, a hidegháborús körökre, a megegyezések ellenfeleire gyakorolt nyomás fokozásával tehetnek igazán hasznos erőfeszítéseket a béke és a biztonság erősítése érdekében. IV. „Lakva ismerni meg egymást” — tartja a szólás. Nos, aligha vitatható, hogy napjainkban, a két társadalmi rendszert képviselő európai országok közti együttműködés és érintkezés fokozatos kiszélesedése kölcsönösen alkalmat ad egymás alaposabb megismerésére. Mégpedig nemcsak, sőt nem is elsősorban a turistautak és cserelátogatások révén (ezeknek is megvan a maguk — nem csekély — emberi, pszichológiai jelentőségük), hanem a legfontosabb emberi tevékenységben, a munkában, a termelésben való 20
