Külpolitika - A Magyar Külügyi Intézet elméleti-politikai folyóirata - 1976 (3. évfolyam)
1976 / 1. szám - Kulcsár Péter: A helsinki záróokmány és a nemzetközi kapcsolatok normái
könnyű kérdések, mivel az ellentétes rendszerű államok közt külpolitikai területen ilyen szervek működésének még szinte semmi kedvező tapasztalata nem alakulhatott ki. Az államoknak azonban komolyan fontolóra kell venniük ilyen szervek esetleges létrehozását, erre ösztönzi őket a záróokmányban elfogadott egyik alapelv is, a viták békés rendezéséről szóló elv. Ez az államoknak többek közt olyan eszközök igénybevételét ajánlja, mint „a tárgyalás, vizsgálat, közvetítés, békítés, döntőbíráskodás, bírói rendezés vagy bármely más, saját választásuk szerinti békés eszköz”. II. A záróokmány tehát lépcső is lehet egy be nem fejezett jogalkotási folyamatban, nyitánya későbbi, immár jogi szerződések megkötésének. Jó néhány vonása ugyanakkor a valóságos szerződésekre emlékeztet külsőleg vagy tartalmilag. Azok a rendelkezései például, amelyek valamely konkrét lépést irányoznak elő, alig különböztethetők meg a szerződések vagy más jogi megállapodások hasonló rendelkezéseitől. Ilyenek például a már említett megállapodások a későbbi találkozók megtartásáról. Vagy az a megállapodás, hogy a záróokmány szövegét közzéteszik minden részt vevő államban, s azok azt széles körben terjesztik, ismertetik. Ezek végrehajtásához már nem szükséges újabb jogi megállapodás. A dokumentumnak ezekről az elemeiről a jogtudósok bizonyára sokat fognak vitatkozni. Az, hogy a Helsinkiben aláírt okmány nem szerződés, nem tükröződik a címében, de szövegében sem feltétlenül. Szerződésre emlékeztet a megszövegezés részletessége, az aláírást megelőző hosszú és többoldalú tárgyalások, valamint az okmány szerkezeti felépítése is (bevezető rész, érdemi rendelkezések és zárórendelkezések). Az aláírás alkalmával fenntartás is elhangzott, amivel általában szerződéses kötelezettségek esetében élnek (Törökország fenntartása Ciprust illetően). Az eligazodást nehezíti, hogy nemigen találunk olyan nemzetközi jogszabályt, amely minősítené, osztályozná a nemzetközi konferenciákon hozott határozatokat. 1969-ben született a nemzetközi szerződések megkötésének szabályait tartalmazó bécsi szerződés. Ez azonban kifejezetten azokra az esetekre vonatkozik, amikor jogi megállapodást kötnek, illetve már kötöttek. így hát a jogászok gyakran keresnek analógiákat, a vizsgált okmányokat összevetik hasonló nemzetközi konferenciák dokumentumaival és határozataival, illetve ha ajánlásokról van szó, a nemzetközi szervezeteknek, különösen az ENSZ Közgyűlésének határozataival, amelyeket szintén ajánlásoknak nevezünk.9 Nemcsak az lehet nemzetközi jogi szerződés, amit kifejezetten annak neveznek, hanem a legkülönbözőbb elnevezésű megállapodások; nyilatkozatok és charták is, ha olyan hatállyal bírnak. Nemzetközi jogi egyezmény a történelem számos többoldalú konferenciájának zárónyilatkozata is, mutat rá 1958-ban írt könyvében Manfred Lachs, a neves lengyel nemzetközi jogász. Ide sorolja az 1815-ös bécsi kongresszus záróokmányát is, noha az nagyszámú és igen heterogén jellegű okmány ötvözete volt. Az egykorú szöveg szerint felhatalmazták a diplomatákat, „állítsanak össze egy Általános Okmányt, és ahhoz, mint elválaszthatatlan részeket, kapcsolják hozzá a kongresszus minden határozatát: a szerződéseket, az egyezményeket, a deklarációkat, a szabályzatokat és a különleges okmányokat”. A nemzetközi jogi egyezmények közt említi Lachs professzor a második világháború alatti konferenciák dokumentumait, így az 1943-as moszkvai deklarációt, az 1945-ös jaltai határozatokat is.10 A konferenciákat záró okmányok (az úgynevezett „záróakták”) tehát lehetnek jogi megállapodások, de lehetnek más természetű nyilatkozatok is. 7
